Jelenlegi hely
NAPLÓ - 1977. szeptember 8.
(A Napló további részei a keresőablakba naplo szót írva és a keresésre kattintva megjelennek.)
NAPLÓ
„Talley szeptember 8. csütörtök
a pajtában délután 4 körül
Esik.
Tegnapelőtt érkeztem ide. Azóta ebben a pajtában lakom, ami elég romos – vagy inkább nincs ablaka‑ajtaja és lukas a tető, a rozsdás hullámbádog. A pajtához tartozó ház lezárva fényes új zárral, de lakatlannak tűnik.
Chris és Jade és Elisa, a lányuk tipiben laknak. Kényelmes és barátságos egy tipi de csak egyszer voltam belül, az első este. Középen a tűz, körben szőnyegek és zsákok a ruhákkal, holmikkal, az ételt nagy ládában tartják.
Inkább lerajzolom külön.
Kisütött a nap.
Itt talán több mint tíz tipi van meg jópár lakókocsi, meg vannak akik furgonban laknak. Nem jó. Nem megoldás így. Vagy csak azoknak jó, akik fiúk‑lányok egymásra találtak és elég erősek, hogy így berendezkedjenek. Azok, akik egyedül vetődnek ide azok a létfenntartásból fennmaradó időben itt helyben keresnek társat és itt nem nagy a választék. Az viszont igaz, hogy aki idejött, az eleve keresztüljött egy szűrőn, tehát kevesebb nézeteltérés van köztük az életről úgy általában.
Egy tipi kb. 200 font, kíváncsi vagyok, nálunk ki lehetne-e hozni 10000 forintból. Különben egy részük munkanélküli segélyből él, ez 11-23 font attól függően, van‑e gyereke. Én naponta erős 3 fontot költök, tehát ez itt olyan, mintha 30‑40 forintból akarnánk megélni otthon. De meg lehet élni, mert pénz kevés dologra kell. Talán félig kényszerből vegetáriánusok, itt nem divatos se a baromfi, se a disznó (szerencsére).
A lovakat és a teheneket máshol tartják, még nem láttam, hogy hol, és hogy ki feji a teheneket azt se tudom. Szóval itt lehetne így élni, dehát itt enyhe és rövid a tél, nem kell annyi takarmány és megterem a zöldség.
Két napja jóformán csak mogyorót eszek és néhány szelet kenyeret – nem akarok kérni ételt senkitől. Mogyoró itt mindenhol nő, szedtem kb. 50‑60 dekát és azóta azt eszem. Most is.
Egyébként eddig nem írtam…”
Valami zaj hallatszott. Édua lehúzta a hangerőt. A parancsnok, Haley jött be.
- Álmodozol? – kérdezte, megállva az ajtóban. A parancsnok tudta, hogy a lány éjszakánként bejár a vezérlőhelyiségbe, de nem bánta, mert az automatikus vezérlés mellé már régóta nem akart senki se beülni. – Nem zavarlak, csak felriadtam valamire, megyek is, remélem valami szépet találtál a Földön, jó éjt!
- Jó éjt, Haley! – köszönt neki vissza Édua – ez most semmi különös.
A parancsnok kiment, de a lány úgy érezte, valami azért csak történhetett. Leállította a Gépet, tudta, hogy néhány mondat kimaradt, de most nem volt kedve visszamenni a szövegben. Majd máskor visszatekeri – de vajon mire ébredhetett fel Haley? Vagy minek akart a Géphez jönni? A parancsnok vetett véget annak idején a leszámolásnak, de azért nem volt könnyű eligazodni rajta. Na, majd kiderül. Hol is tartott? Valami mogyoróevésről volt szó, mielőtt lehalkítottam – gondolta Édua, és visszakapcsolta a Gépet.
„ …Na ennyit erről, ha tele lesz a gyomrom majd írok.
Annyit még, hogy a másik Chris, akivel együtt jöttünk, úgy tűnik szerelmes Jade-be, a legjobb barátja feleségébe. 35 éves és van két lánya két különböző lánytól (16 és 11 évesek), és ténfereg az életben, mint egy gyerek, a kutyájával, Gaby‑vel. Jó lenne, ha találna valakit, most jövök rá, hogy Káli Sándorra emlékeztet.
Na megyek megkeresni.”
Rég megbánta már, hogy nem a tipit választotta éjszakai szállásnak. Az egész csak azért volt, mert nem igazán értette, mikor azt kérdezték, hogy melyikben akar aludni, a tipiben, vagy a „barn”-ban. De mivel az a „barn” valami épület-félét sejtetett, úgy gondolta, hogy az csak jobb lehet, mint egy sátor. Hát ez a „barn” ez a pajta volt, és a foghíjas tetővel, meg az üvegezés nélküli ablakokkal mélyen be kellett magát fúrnia a szalma közé, hogy kibírja valahogy az éjszakát. Nem tudta, hogy a tipik közepén tulajdonképpen állandóan ég a tűz, és emiatt maga a talaj is egész jól felmelegszik belül, pedig érezte az első este Jade-ék tipijében, csak valahogy úgy gondolta, hogy egy épület az mégis más.
Egyébként a saját nevetséges mutatványától lett vizes. Tulajdonképpen röhögött magán, de azért marhára fázott. Az történt ugyanis, hogy tegnap a fagyos ébredés után elment járni egyet a környéken, mert a sok eső után éppen szépen sütött a nap. A környék véges-végig legelőkből állt, és derékmagasságúra nyírt széles sövények választották el őket egymástól. Itt-ott tehenek vagy éppen birkák legelésztek rajtuk, és a sövényeken csak kis lengőkapuk voltak, riglikkel zárva. Ahogy elnézett a lankás vidéken azonnal az a szó jutott eszébe, hogy „bekerítések.” És leesett a tantusz – a történelem órákon fogalma se volt arról, hogy miféle kerítéseket építettek az ipari forradalom idején, ami miatt az angol parasztoknak a városokba kellett menniük, mik voltak azok a „bekerítések”. Hát a földesurak abbahagyták a földművelést, birkatenyésztésbe kezdtek a szövőszékekkel már olcsóbban előállítható textíliákhoz jól eladható gyapjú miatt, és ehhez egyszerűen csak be kellett keríteni a földjeiket – a földműves napszámosokra, de még pásztorokra se volt már szükség.
Roppant büszke lett magára, hogy megfejtette a modernkori történelem és közgazdaság egyik kulcskifejezését. Hanyattfeküdt a lejtős rész dús füvén és elégedetten sütette magát a langyos délelőtti napfénnyel, még el is szunyókált egy kicsit. De valami megérzés miatt felriadt.
Kinyitotta a szemét és három óriási tehén fejét látta alulról. Ott álltak néhány lépésnyire fölötte, és nagyokat pislogva kíváncsian néztek rá. Szar ügy, gondolta. A lehető leglassabban kelt fel, mintha ott se lett volna, mert tudta, hogy a tehenek bármikor bevadulhatnak, és elkezdett hátrálni a sövény felé – de a kapu eléggé arrább volt. Szerencsére a tehenek érdeklődése nem nőtt, tovább ácsorogtak, sőt az egyik szagolgatni kezdte a füvön az ő bizonyára még meleg nyomát.
Azért úgy döntött, hogy nem megy a feléjük eső kiskapu felé. Arra gondolt, hogy itt, a lejtős részen biztos át tudná ugrani a sövényt – esetleg egy különleges Fosbury-floppal, azzal a bizonyos hanyattfekvéses magasugró technikával, amit még kevesen tudtak akkoriban. Begombolta elöl a farmer-dzsekijét, a pulóverét jobban leszorította a derekán, és nekiindult, ahogy az atlétika-pályán szokta. Néhány begyakorolt tempós lépés után fellendítette a jobb lábát, elrugaszkodott ballal és gyönyörűen hanyatt fordult a sövény fölött, épp ahogy a magasugró léc felett tette volna. Élvezte a tökéletesen kivitelezett mozdulatot, büszkén nézett maga alá a sövényt legyűrő fölényesen magabiztos magasságból.
De akkor úgy érezte, egy örök pillanatra megállt a levegőben. Mert ahogy lenézett, egy óriási pocsolyát látott maga alatt, amit a sűrű sövény innenső oldaláról nem lehetett látni. Vége lett az öröklétnek – ő pedig a szép ívet folytatva megkezdte a kegyetlen leereszkedést. Megalázva zuhant bele a vízbe, hiúságának és ostobaságának azonnali felismerésével. Azt se tudta, hogy röhögjön vagy bosszankodjon – csak azt érezte, hogy megérdemelte. Meg azt, hogy csurom víz, a hátától a fenekéig. Felkecmergett, levette a dzsekit és kicsavarta a pulóvere derekát – közben némileg neheztelve nézve vissza a legelésző tehenekre és az egész történelmi felismerésre.
De a nyugodt, szótlan, pokrócokba burkolt hippiknek nem is kezdte elmondani még azt se, hogy vizes. Itt mindenkinek megvolt a saját problémája.
Ahogy nálunk is – gondolta Édua, és le akarta kapcsolni a Gépet, de a Haley-beszélgetés alatti lehalkítás miatt meg nem hallgatott rész azért eszébe jutott, és az ujjával jelölésként rajzolt egy kis virágot az érintőképernyős monitorra.
- Aztán le ne legeljétek, tehénkék! – szólt oda a Gépnek lekapcsoláskor – De vajon mire riadt fel Haley?
Aznap éjjel dimbes-dombos zöld tájjal álmodott.