A létező fogyasztói társadalom

„templom, parlament, kínpad:

megannyi színpad;”

Illyés Gy.

avagy az út az illiberalizmustól az un-axiológiai létig

Amikor a létező szocializmus elnevezés megszületett, mindenki arra gondolt, hogy lebeg valahol a távoli magasban egy elméleti szocializmus a maga megírt szabályaival és (bizonyára) a szépségeivel – de amit nekünk itt alant megcsinálnak, vagy éppenséggel velünk együtt csinálódik, az egy sete-suta, esendő nemkapitalizmus-szerű izé. Az egypártot a benne lévők se hívták már kommunistának, és az az egyenlőségesdi-kommunizmus se tűnt már olyan jajdesürgős célnak, a ticsegős-tocsogós, lingyes-langyos kulimász legyen tehát az, aminek sikeredett, a létező szocializmus. Ahhoz az egykori ősatyai álomhoz képest valami vállvonogatós ez van.

A fogyasztói társadalom, a sokat bírált, az odakünn volt. Az az ő bajuk. A Riviéra, a kaszinók, a marha nagy autók, vitorlások meg drága cigaretták és még drágább italok. Voltak ugyan ezekből kiszakadni vágyók a filmekben meg könyvekben, de azok is olyan amcsi meg nyugati krapekok meg csajok voltak jódolgukban.

Meg a tüntetéseik meg a demokráciájuk. A franciák mindig tüntettek, az angolok mindig sztrájkoltak, az olaszok meg évente háromszor kormányt váltottak. Nem normálisak ezek, az biztos.

Hát ennél sokkal jobb az illiberalizmus. Tüntetni minek, úgyse lesz belőle semmi, sztrájkolni csak úgy lehet, hogy az ember közben ugyanúgy elvégzi a munkáját, kormányt váltani meg ne lehessen, punktum. Éppleállt a számítógép, vanilyen.

Ez az illiberalizmus kafa. Nincs belepofázás. Se odafenn, se idelent. Eltette a pénzt a polgármester, hátmindenki eztcsinálja, nem? Visszaadta? Nalátod! Nem adta vissza? Hát mitbántaz téged?

Nem kell maszk. Kell maszk. Lesz tanítás az iskolában. Nem lesz tanítás az iskolában. Nem kell oltás. De kell oltás. Frankó ez a pozsonyi csata film, mit kukacoskodtok, ki vagytok rúgva. Nem hiteles ez a pozsonyi csata film, pfúj előző vezető. Aki én vagyok.

Ricsi itt, Ricsi ott, Ricsi mindenütt. Nanehogymá elítéljük. Ilyen úgyse fordul elő megint. Előfordult. Kit érdekel négyszáz biciklista.

A mi pedofilunkat hazamentjük. Fátylat rá. Az asszisztens miatt meg bűnhődjön minden pedagógus, úgyiscsak félnapokat dolgoznak, meg nyaralnak folyton-folyvást.

Tárgyaltunk velük, nálunk demokrácia van, nem úgy, mint mondjuk a németeknél meg az osztrákoknál, ott amúgy is mindenhol no go zóna van, bezzeg nálunk. A hegy tetejéről lefolyik az iszap a falura, minek építkeztek oda. Az eső az oka.

Na majd pont azok kapjanak pénzt színházra, meghogy másik operaigazgató, a szülők meg mit rinyálnak a dirik miatt. A kémiát majd a takarítónő, ért a tisztítószerekhez. Az oktatási rendszer üzenete, hogy vegyél állampapírt.

Hát így jutottunk el addig, hogy Magyarországon létrejött a létező fogyasztói társadalom. Ez nem olyan, mint „odakint”, hogy akkor fogyasztasz, amikor akarsz. Nem, itt akkor is fogyasztasz, ha nem akarsz. Veszel néhánymilliárdért lélegeztetőgépet, aztán fizeted az őriztetését százmilliókért. Veszel akkumulátorgyárat a földedből. Nincs belepofázás. Fizetsz a megyei útért. Aztán fizetsz a megyei utak vármegyei úttá áttáblázásáért.

Fizetsz meg nem nézett filmekért, el nem olvasott könyvekért. Tök mindegy, hogy mi van bennük.

Azok támogatják őket, akiket megválasztottál. Vagy nem választottál meg. Mindegy. Fizetsz, hogy megkapd a fizetésed.

Az axiológia az értékelmélet filozófiája. Elismeri, hogy az ember – és eddigi ismereteink szerint csakis az ember – képes értékeket teremteni. Szépet, jót és igazat. Hát egy nagy túróst. Ez itt ma Magyarországon érvénytelen. Minek. Sikerült létrehozni a totális létező fogyasztói társadalmat, ahol ezek az értékek nem léteznek, érvénytelenek, irrelevánsak,

Nem léteznek a művészeti „életben”, a jogszolgáltatásban, a tudományos intézményrendszerben, a médiában, a politikában és – ami a legsúlyosabb – a mindennapi létben.

’Hivatalosan’ ezen megvalósítható értékek ellentéte a nihil és a hedonizmus. A létforma, aminek megvalósítói semmilyen értékben nem hisznek, semmit sem értékelnek, csak ami nekik jó. Ez valóban érvényes hazánk jelenlegi vezetőire. Valódi nihilisták, akikről nem mondható el, hogy a szépség, a jóság vagy éppen az igazság bajnokai lennének. A hedonizmussal persze nem vádolhatók... Hiszen szerény és mértéktartó vezetőinknek, rokonaiknak és barátaiknak nincsenek jachtjaik, nincsenek kastélyaik, ha van is pusztájuk, abból sincs nekik hatvanegy, csak csupán hatvan. Annyit érsz, amennyid van. Na persze nem a fejedben.

Egy un-axiológikus, értéknélküliségen alapuló közös lét, azt lehetne hinni, nem létezik. De igen, a mai Magyarország a bizonyíték rá. Ez az, amiben élünk, ez a szubhumán, ösztönléti, értékkerülő, tehetségromboló un-axiologikus vegetálás, a nettó fogyasztás, semmi több. A nihil és ami a testemnek kell – magyarul az ember alatti lét totalitása. E totalitás végeredménye egészében társadalomnak se igazán nevezhető.

Itt mindegy, milyen ember vagy és mit gondolsz, mit mondasz.

És „mindenki szem a láncban” – megint.

(Idézetek: Illyés Gyula: Egy mondat a zsarnokságról, 1950-1956)