EGY ÉVFORDULÓRA

1989. június 16.

Ezen a napon nem voltam itthon. Jó darabig nem voltam itthon. Sorsválasztás.

Predikció volt hozzá jóval korábban. Még a gimnázium alatt, a hetvenes évek elején elmentem egy beszélgetésre a Makra szerzőjét, Kertész Ákost meghallgatni. Akkoriban és utána is azt gondoltam, hogy a kötelező olvasmányok közé már ideje lett volna betenni valami kortárs művet, amihez több közünk van, mint a fél évszázaddal korábban megfogalmazott problémákhoz. A beszélgetés tényleg beszélgetés volt, egy iskolatársam felelősségre vonó hangsúllyal azt kérdezte Kertésztől, hogy miért tette szanatóriumba 1956-ban Makrát – a kérdező ezt a probléma megkerülésének vette.

Magam sem értem, miért nem volt ez számomra adekvát felvetés. Úgy gondoltam, egyszerűen vannak emberek, akik a személyiségükből fakadóan elmulasztják az ottlétet a fontos események idején. Nem szándékosan, csak mert ilyenek.

Ugyanez esett meg velem 1989 nyarán, meg végülis a teljes 1989-90-es időszakban. Magánéletem Makrás síkja különvált a közélettől. Igaz, 1977-78-ban egy teljes évet voltam távol Magyarországtól – de akkor ácsorgott a történelem itthon. Ugyanoda érkeztem haza, mint ahonnan elmentem. A Charta 77-et nagyon szűk körű moccanatnak éreztem. Ám azután, hogy az öt esztendős útlevél nélküli időszakomat letudtam, újra- és újra megpróbáltam az annak idején az engem kihallgató rendőrnyomozó szerint általánosan ismertnek tartott „legális úton” kijutni egy kinti egyetemre. Meg is hívott egy konferencia-tanulmányom – „The Dancehouse, 1984” – alapján Berkeley-be opponensem, Ken Jowitt prof az ottani politikatudományi tanszékre.

Mindent szépen megírogattam, beadtam az Országos Ösztöndíj Tanácsnak, és elutasították. Azt mondták, hogy csak úgy gondolomformán nincs alapja, hogy kiengedjenek. A következő évben már kértem formális meghívólevelet a professzortól, el is küldte. Már nem tanszékvezető volt, hanem dékán. A pályázatom ténylegesen csak engedélykérelem volt ismét, pénzt nem kértem hozzá. Ezúttal is elutasították, informálisan azt mondták nekem, hogy „nem szeretjük a név szerinti meghívásokat”.

Az állami lehetőség mellett 1986 tájban már ott volt az MTA-Soros Alapítvány, a magamfajta el-nem-fogadottak úgy tűnt nekem, pályáztak is oda. Fogtam magam, összeraktam az egészet nekik is, és megpályáztam harmadjára is a Berkeley-t – igaz, ekkorra már úgy vettem észre, hogy nem minden postai küldeményünk érkezett meg egymásnak Ken Jowitt professzorral. Hát erre a Soros Alapítvány is elutasította a pályázatomat az egyetemre. Megint informálisan eljutott hozzám, hogy azért, mert én már „amúgyis voltam külföldön”. Nem láttam kiutat, szó szerint. S a végtelenségig itt tartózkodó ideiglenes átmenet időközben a letagadott inflációval a második gazdaság ingoványába süppedt.

Akkor eszembe jutott, hogy az egyik rokonom Hollandiában volt ösztöndíjas néhány évvel korábban. Közben már világosan látszott, hogy „Az egypártrendszer és a filozófia” kutatómunkám zsákutcába jutott, mivel a könyvtári zárt anyagok engedélyezését nem kaptam meg. Tanulva az előzményekből, 1987-ben a pályázat-kérelmemet a Holland Királyi Akadémia kutatóintézetébe már egy Gorenje-útnak álcázott bécsi családi kirándulás örve alatt adtam fel a bécsi Főpostán egy észrevétlen pillanatban lelépve, amíg a szüleim megittak egy jó kávét. Persze még csak nem is Gorenje volt a deklarált cél, hanem egy Commodore 64 számítógép.

Bő egy évre rá értesítettek, hogy elnyertem a rezidens ösztöndíjat 1989. szeptemberétől, egy tanévnyi időre. Akkorra már túl voltam egy párt megalapításán, és immár végzett ’filozófusként’ életem első és mindmáig utolsó filozófus-konferencia felszólalásán.

Már készülőben az őszi nagy vállalkozásra, egyszer csak meghívtak Montreálba az éppen létrejött Karl Polanyi Intézet dokumentum-tárának rendezésére. Mint kiderült, a közgazdász lánya, nekem nagynéném, kijárta a new york-i Soros Alapítványnál, hogy két hónapnyi munkát támogassanak számomra a Polanyi Intézetnél. A hazai kutatásomat az MTA Filozófiai Intézeténél le kellett zárnom, így 1989 május-júniusában mentem ki elvégezni ezt a munkát, még az ösztöndíj előtt.

Így kerültem távol Makraként Nagy Imre és társai újratemetésétől 1989. június 16-ikára. És így kerültem távol 1989-90 során mindvégig a rendszerváltástól.

Igaz, amíg még itthon voltam, a magam módján megtettem, amit szerintem kellett. Hívtak, hogy vegyek részt a tárgyalásokban a szakszervezetekkel kezdődő kerekasztal-folyamatban.

„Nem kívánom visszamenőlegesen legitimálni ezeket a szakszervezeteket, főleg nem a vezetőiket – én nem ülök le egy asztalhoz velük.” – mondtam a kollégámnak. „Nem is tudtam, hogy ilyen radikális vagy.” – felelte.

Egy év múlva, mikor hazajöttem, a barátaim különböző pártoldalakon vagy éppen különböző pártokban voltak, és nem beszéltek egymással.