BEVÉGEZTETETT

avagy egy polgári jogállam végnapjai

A többség döntését el kell ismerni (!)

El kell ismerni a többség döntését még akkor is, ha már a jelöltállításban százával voltak hamisítások, vagyis másolt aláírások. Igazán komoly eljárás nem indult senki ellen, vagyis ha volt is eljárás, az azonos neveket benyújtók közül az ellenzéki jelöltet kizárták, a kormánypártit nem. Ez részrehajlásnak tűnik. És mellesleg a másoló részéről okirat hamisításnak, az átadó részéről személyes adattal történő visszaélésnek.

Még akkor is el kell ismerni, ha a többségben lehetnek olyanok is, akik nem tudják, miért döntöttek így, mert már nincsenek az élők sorában. Senki nem ellenőrizte a helyesen kitöltött, határon túlról érkezett szavazatokat ilyen szempontból. Legalábbis senki sem jelezte, hogyan kell ezt egyáltalán ellenőrizni. Igen, szavazzanak a határon túlról, de csak az életben lévők – a halottak nevét ki kell zárni a szavazás lehetőségéből. Mert az ő nevükben szavazás ugyancsak okirat hamisítás.

El kell ismerni a többség döntését még akkor is, ha a négyévenként egy napig működni hivatott, transzparenciát biztosító választási honlap-szerver épp a választások napján nem működött. Pontosabban addig működött, amíg százezrek nézték, hogy mennyien mentek el szavazni a több, mint 10 ezer szavazókörbe, de akkor már összeomlott, amikor ugyanitt mutatni kellett volna, hogy ugyanezen 10 ezernyi szavazókörből milyen számadatok érkeztek. Az nem állítható, hogy ez a 10 ezer szkennelt adatlap sok lenne, mert ez összesen maximum 10-20 gigabájt: egy közepes otthoni számítógépen 15-20-szor ennyi hely van. Mellesleg úgysem a szkennelt adatlapok adatait adják össze, mert azok képfile-ok, aminek adatait a gép nem tudja összeadni – egy maximum 1000 fős szavazókör adatfile-ja viszont csak néhány 10 kilobite. Hogy a választási nap főfelelős asszonya a televízióban – kissé sértetten – azt állítja, hogy „csak a honlap omlott össze, nem a számítógép”, az nagyjából az „odaégett a rántás, pedig alá se gyújtottam” állítás igazságtartalmának felelt meg. Vagy akkor miért nem tetszettek annak a működő számítógépnek a monitorja elé egy kamerát állítani? Ugyanis a választások transzparenciája ugyancsak törvényi kötelezettség.

És el kell ismerni a többség döntését akkor is, ha az idehaza állandó lakcímmel rendelkező, külföldön élő magyar állampolgárok részére nem biztosítja a választási rendszer sem a határon túliaknak, sem az idehaza élőknek biztosított feltételeket, azaz se levélben nem szavazhatnak, se pedig tényleges lakóhelyük közelében. Azaz, mondjuk Nagy-Britannia példájával éve, az ott élő legalább 200 ezer felnőtt magyar állampolgár nem szavazhatott levélben, viszont – előre tudhatóan – csak fél tucatnál kevesebb szavazóhelyet biztosítottak számukra, tehát egy-egy szavazóhelyiségre nem 1000, hanem kb. 40 ezer választó jutott volna, lakóhelyétől esetleg több órányira. Természetes, hogy 95 százalékuk nem vállalta ezt a hátrányt – nagyon becsülendő, hogy közülük tízezernyi igen. De a választói joggal való élés törvényes egyenlősége ennek a többszázezres magyar állampolgári csoportnak az esetében kárt szenvedett.

És el kell ismerni a többség döntését akkor is, ha sok száz esetet megkifogásolt az ellenzék szavazatszámlálási-érvénytelenítési eljárási „hibák” miatt, és a panaszokkal törvény szerint foglalkozó hatóságok minden szinten elutasították a panaszokat, beismerve ugyan, hogy törvénytelenségek történhettek, de nem olyan súllyal, hogy befolyásolták volna a választások eredményét.

De leginkább azért kell elismerni a többség döntését, mert a kevesebb szavazatot kapott, de az országgyűlésbe bejutott ellenzéki képviselők és pártok belenyugodtak a fentiekbe. Mint hal a varsában, úgy haladtak lépésről-lépésre az éppen-hogy-csak-kicsit jogsértő eljárási huncutságok eljelentéktelenített mozzanatai mentén – és mint a hal a varsában, beterelődtek a 1/3-os kisebbség zsákutcájába.

Legitimáció

A választások jogi aktusok, azaz ilyenkor élhet állampolgári jogainak egyikével minden arra jogosult felnőtt honfitárs. Rendjét törvény szabályozza, ennek megszegése következményekkel kell, hogy járjon.

Kellene. Ha nem, az azt jelzi, hogy különböző szinteken, a helyi szavazóköröktől a legfelsőbb választási szervekig vélekedéssel, azaz szubjektíve – tehát mondjuk ki, önkényesen – állapítják meg, hogy mit kell betartani a törvényességből, és mit nem.

Megkérdőjelezi-e ez a szubjektív, „ha akarom vemhes, ha akarom nem vemhes” választási gyakorlat a jogállamiságot? Legitim-e egy ilyen vélekedéssorozatra épülő döntések nyomán felálló országgyűlés és kormány?

A jogállam bizony tág kategória. Évezredek óta léteznek törvények. Még a feudalizmus is jogállam volt, sőt a Magyarországon 1948-1990 között fennállt egypártrendszer is annak vallotta magát. George Orwell Állatfarm című kisregénye leplezte le ennek a jogállamiságnak a szubjektivitásra épülő csalás-rendszerét, legfőképpen azzal a szállóigévé vált mondatával, miszerint „Minden állat egyenlő, de vannak, akik egyenlőbbek.”

Ha egy önmagát jogállamnak tekintő ország még a saját jogszabályait sem tartja be, nem beszélhetünk jogállamról, csakis önkényuralomról.

Amikor 1977. nyarán Londonban a magyar konzulátuson elvették tőlem az útlevelemet, a Magyar Népköztársaság saját útlevél-törvényét és saját maga által aláírt nemzetközi megállapodásokat sértett meg ezzel. Úgy „vélték”, hogy majd jól megijedek – és kilöktek a hazámból egy idegen országban. A jogsértés nem izgatott senkit, de hogy nem volt jogállam, azt sikerült számomra bebizonyítania.

A legitimáció nem írott jogi, hanem jogerkölcsi kategória. A felesküdő országgyűlés és kormány tekintheti magát jogilag legálisnak, de legitimációja rendkívül csekély lesz.

Az illiberális és illegitim gyakorlat

„Jöjj el, szabadság! Te szülj nekem rendet” – nem tudom, politológusok szokták-e elemezni József Attilának ezt a mondatát. Pedig ez nem más, mint Kant polgári jogállamának alap-tézise. A polgári jogállam célja ugyanis az emberi szabadság biztosítása úgy és addig, míg az másokat nem sért.

„Az emberi nem számára a legnagyobb probléma, amelynek megoldására a természet rákényszeríti, egy általános jogszerű polgári társadalom elérése. Mivel a természet legfőbb szándékának megvalósulása, azaz az emberiség összes képességének kifejlődése csak társadalomban, mégpedig csakis olyan társadalomban lehetséges, amelyben jelen van a legnagyobb szabadság s ezzel tagjainak általános antagonizmusa, de egyben e szabadság legpontosabb meghatározása s határainak biztosítása is, hogy összeférhessen mások szabadságával; (kiemelés tőlem) a természet azt is akarja, hogy az emberiség ezt, mint rendeltetésének minden célját, maga valósítsa meg. Ily módon az emberi nem számára a legnagyobb természet adta feladat egy olyan társadalom, amelyben a külső törvények alatti törvényes szabadság a lehető legnagyobb mértékben együtt jár az ellenállhatatlan hatalommal, tehát a tökéletesen igazságos polgári alkotmány — a természet ugyanis csak ez alkotmány megvalósulásának közvetítésével érheti el nemünkre vonatkozó egyéb céljait. A kötetlen szabadságot különben olyannyira kedvelő embert a szükség szorítja arra, hogy a kényszer emez állapotába lépjen…”

(Immanuel Kant: Az emberiség egyetemes történetének eszméje világpolgári szemszögből, 1772 ford. Vidrányi Katalin)

Az illiberális állam azonban nem kívánja az egyén szabadságát biztosítani, az illiberális állam a gladiátor szabadsága, ahol mindenki a Császárra néz, hogy leszúrhatják-e az ellenséget – alávatve magát annak, hogy a Császár, kénye-kedve szerint felfelé, vagy lefelé fordítja-e hüvelykujját.

Az illegitim jogerkölcsre alapozó új országgyűlés és kormány teljes felhatalmazást ad az illiberális gyakorlatra, a szubjektív joggyakorlatra, azaz az önkényes döntésekre.

És ezzel az új kormány élni is fog. Már kipróbálták a választások előtt, nem is vette észre, nem is kifogásolta senki. A 2017. évi Személyi Jövedelemadó bevallása már megkezdődött, amikor nyilvánosságra hozták azt a jogszabály-módosítást, miszerint az egyházaknak 2017-es jövedelmek alapján felajánlott 1%-os állampolgári hozzájárulás nem csak az adott évre, hanem a későbbiekre is érvényes lesz. Addigra már sokan felajánlották 1%-ukat, tehát ténylegesen visszamenőlegesen változtatott meg az országgyűlés jogszabályt. Senki nem kifogásolta – ez bizony próba, teszt volt.

A nagy felmosás – Jupiter és a kisökör

A 2018. tavaszán felálló új országgyűlés és kormány a kétharmados többség birtokában nap-mint nap fel fogja mosni a padlót az országgyűlésben ülő ellenzékkel. Hiszen nem támadta meg a végsőkig az önkényes jogalkalmazást, és – ma, 2018. április 27-ikén úgy tűnik – nem utasította el a jogerkölcsileg illegitim választási eljárást, azaz várhatóan felesküdnek országgyűlési képviselőknek. Ezzel megadják a teljhatalmaz a kétharmadnak, hogy naponta, percről-percre beléjük fojtsák a szót, fókáztassák őket a parlamenti üléstermében és folyosóin.

Miért nem szóltatok annak idején? Miért esküdtetek fel? Ha pedig felesküdtetek, most mit pofáztok?

Elképzelhető lenne egy egységes ellenzék, amelyik nem veszi fel a mandátumát. Nagyszabású következményei lennének – külföldön. Sem az EU, sem a számottevő nagyhatalmak nem fogadnának el legitimnek egy olyan kormányt, aminek nincs teljes parlamentje, nincs parlamenti ellenzéke. Néhány napig tartó zavart követően a győztes párt tárgyalásra kényszerülne – és nem új választásokat kellene kérni, hanem a teljes választási folyamat törvényes kivizsgálását – a jelölőívektől pontról-pontra a fentiek szerint, beleértve a beérkezett, aláírt ívek és a számítógépes adatok összevetését. Mert így nem lenne meg a kétharmad.

Marionett-ország

Ám ilyen egységes ellenzék nincs a mai Magyarországon. Történeti példa sincs ilyesmire. A parlamentbe jutott ellenzéki pártok kifáradtak, szétzilálta őket – rossz szóviccel – a Lét-tábornok. Így a mandátum felvétele szükséges egyéni egzisztenciájuk és pártjuk adminisztrációjának fenntartásához. A megélhetéshez. Mondhatják azt, hogy a szavazóik arra kötelezték őket, hogy felvegyék a mandátumukat, de ez csak részben igaz. A szavazók a törvények betartásának vélelme mellett szavaztak rájuk – nem pedig azért, hogy legalizálják a „kisebb-nagyobb” jogsértéseket, és ezzel felhatalmazzák a jövendő országgyűlést és kormányt, hogy szubjektivizálja, önkényes lépések martalékává tegye a jogállamot.

Felveszik majd mandátumukat, és innen kezdődik, már az első naptól kezdve, az a „jogállamiság”, aminek a szállóigéje egy réges-régi gyűlöletes szólás: „amit szabad Jupiternek, nem szabad a kisökörnek.” Éldegélni fogunk a régi, 1990. előtti gyakorlat szerint. Még a 2,8 milliós többség jelentős része is – főként közülük az, aki hivatalt vállalt – mást fog mondani otthon, mint nyilvánosan, hogy nyugodtan éldegélhessen. A maradék, a kisebbségi 5 millió felnőtt honfitárs, aki egyáltalán nem, vagy ellenzékként szavazott, bizony idehaza nemigen kap majd hivatalt, érdemi állást, talán még közmunkát se, de „magadra vess”, mondják majd neki – sőt, előjön majd a kádári időkből ismerős „megszoktok vagy megszöktök”. Mindenki kialakítja majd az ugyancsak a kádári időszakra is jellemző önfelmentéses stratégiáját, miszerint „ez van, ezt kell szeretni”. És kiépíti igazi vagy tettetett lojalitását a rendszerhez – egy olyan rendszerhez, ami a biztonságot hirdeti, ám ez a biztonság valójában nem több a bábfigura-létnél, a kiszolgáltatott függőségnél – ahogyan az 1990. előtt is volt.

Bevégeztetett.