TILTÁS ÉS MEGOLDÁS

egy gyalogátkelő története

A helytörténeti események egy adott település fejlődésének mérföldkövei, városok esetében urbanisztikai dinamikájának stációi. 

Az emberek ügyes-bajos dolgaikat intézik nap mint nap, a lehető legrövidebb úton, és ehhez ragaszkodnak, ahogy gyakorta mondják, "ha addig élnek is." Esetleg szó szerint - ennek volt tragikus helyszíne a budapesti Szt.István körút 4-6-os villamosmegállójánál a Hollán Ernő utca - Falk Miksa utca felőli kereszteződés (akkoriban ezt a kettőt Fürst Sándor és Néphadsereg utcáknak hívták.)

Az 1960-as évek közepére nőtt meg annyira a "gépjárműforgalom" - mert ennek nagy része akkoriban nem személyautót, hanem teherautót és buszt jelentett - hogy a Szt.István körúton itt átkelő gyalogosok közül évente többen életüket vesztették a Margit-hídról és hídra nagy sebességgel érkező forgalom miatt.

Itt lehetett ugyanis elérni a villamos járdaszigeteit, ami csak pár lépés volt a járdától - míg ha került volna az ember a Jászai Mari téri gyalogátkelőhöz, az legalább tízszer akkora út lett volna és garantáltan lekésett villamos. Tiltották is itt a gyalogos-forgalmat, ezért jelent meg újra- és újra kép a szabálytalanul átkelő gyalogosokról a Magyar Rendőr című folyóiratban (köszönet a Fortepannak!). Gondolom, egy-egy halálos baleset után ki kellett menni fotózni a szabálytalankodókat.

Ahogy az 1965-ös képen látszik, elsősorban idősek mentek itt és így át, teljesen racionálisan. A kerülő a túloldal felé megsokszorozta volna a távolságot oda-vissza. Mivel magam is gyakran jártam arra, a villamoshoz én is mindig ott mentem át, bolond lettem volna - ahogy ezt kiszámoltam - akkorát kerülni, mintha autóval Debrecenen át mennék Pestről Kecskemétre.
 

Így azután az 1980-as évekre (kissé ingatagon összecsavarozott) vaskerítést húztak a járdaszegélyre, hogy kevesebb legyen a baleset. Ezt követően inkább a fiatalok mentek csak át itt, az idősek nem tudták átlépni a korlátot. Így ezután évekig immár a villamos után rohanó fiatalok közül lettek sajnos jópáran a tovább növekvő forgalom tragikus áldozatai. Az idősebbek pedig, kénytelen-kelletlen, nagyot kerültek.

Ekkorra már elköltöztem a környékről, de sok mindenről értesültem, mivel szüleim ott maradtak, sőt apám hetvenévesen tanácstagi társadalmi - ma azt mondanánk önkéntes - munkát vállalt a kerületben. És mint mérnökember, megoldásokban gondolkodott.

A balesetekről olvasott is, de megkeresték az ott lakók is, így fejébe vette, hogy közlekedési lámpás gyalogátkelőhely kellene abba a kereszteződésbe. A főváros és a rendőrség tiltakozott: azt mondták, hogy egy ilyen közlekedési lámpa jelentősen lelassítaná a Nagykörút forgalmát. De talán ennél is nehezebb ügy volt, hogy a kereszteződés két kerület határán volt, így a XIII. kerület mellett az V. kerületi tanáccsal is egyeztetni kellett. Apám, ha úgy vesszük, a legkézenfekvőbb utat választotta - felvette a kapcsolatot a "túlpart" V. kerület tanácstagjával. 

Néhány évbe telt, de meglett a gyalogátkelőhely. Utána nem sokkal összefutottam a környéken egy másik tanácstag-anyukával. Fejcsóválva nevetett, és azt mondta "Tudod, hogy ezt az ügyet mi csak Striker-hágónak hívtuk apád háta mögött? Nem hittük, hogy sikerülni fog."

Amikor 1992-ben meghalt apám, el kellett rendezgetnem az iratait. Volt ott egy dosszié, nagy betűkkel az volt ráírva: ELINTÉZENDŐK.

Kinyitottam: üres volt.