Több mint negyven ponton talál hibát Az ember tragédiája rekonstrukciója I-II. címû munkámban Kerényi Ferenc a BUKSZ ez évi elsõ számának hasábjain (Védtelen klasszikusok, 52-57. old). A cikk olvasói tudják, hogy fenti kijelentésem eufemisztikus jellegû, s magam igazán sajnálom, hogy az ott alkalmazott jelzõket napjainkban nem lehet minden kertelés nélkül rövid párbaj útján elintézni. Egy párbajban kiderül, melyik lövés vagy vágás ér testet, és melyik a puszta levegõt - ott ugyanis látszik maga a test, amit én magam a bírálatból nem tudtam volt kivenni. A szörnyszülöttrõl, mely azért érzékelhetõ volt valamiképp, tartózkodóan fogok szólni, fedezze fel magának eme betû-Frankensteint az a néhány olvasó, akinek még maradt kedve hozzá.
  Noha a nagyrészt filológiai-textológiai és irodalomtörténeti támadási pontokat a késõbbiekben azok sorrendjében szándékozom felidézni, mégis leg-elõször a cikk legutolsó észrevételére reagálok, miszerint „a mû magánkiadásban jelent meg, a szakmai ellenõrzés ténye, az esetleges lektor személye nincs feltüntetve". Nos, a magánkiadás - én ugyan szerzõi kiadásnak neveztem - ténye igaz, de a „mû" maga nem más, mint 1993-ban írt bölcsészdoktori disszertációm (néhány oldalnyi bõvítéssel az elsõ fejezetben, eredetileg az ELTE BTK-ra benyújtva). Mint ilyet, természetszerûleg ketten is írásban bírálták: Csûrös Miklós és Dávidházi Péter. Most mindenekelõtt - a leíró részek kihagyása mellett - kérem a cikk kérdéseire netán válaszoló, ítélkezõ két-két bekezdés közreadását itt most a BUKSZ-ban, amellett, hogy mindkét bírálatot másolatilag teljes terjedelmében csatolom a szerkesztõségnek.
  Csûrös Miklós: „A textológiában és a további kutatásban, sõt az oktatásban is kamatoztatható értéke növeli A Tragédia szövegének rekonstrukciója: Madách és Arany c. fejezet súlyát. Striker a függelékben közli a Tragédia >>érintetlen<< változatát. Kimutatja, hogy a szövegeltérések a köztudattól eltérõen nem mindig csak stilisztikai jellegûek, hanem Arany javításai több esetben félreértésen alapultak, torzították Madách koncepcióját. Az eredeti szöveg visszaállítására tett javaslatainak jó részét meggyõzõen indokolja.
  A dolgozatot - s megkülönböztetetten elsõ három részét - kiváló szellemi alkotásnak tartom, doktori értekezésként való elfogadását summa cum laude minõsítéssel javaslom." (Kiemelés: Cs. M.)
  Dávidházi Péter: „Striker Sándor disszertációja önálló alapkutatásokra és a szakirodalom megfontolt továbbgondolására épít. Elmélyült és invenciózus munka. Eszmetörténeti, textológiai és összehasonlító irodalomtörténeti módszerek együttes alkalmazásával elemzi Madách fõmûvét, s eddigi tudásunkat több ponton megfontolásra méltó új eredményekkel gazdagtja."
  (A leíró részt követõen.) „Bár a disszertáció szerzõjének többnyire mind a négy fejezetben sikerül szem elõtt tartania fõtémáját, a Tragédia erkölcsi gondolatvilágának elemzését, helyenként nem eléggé bedolgozott nyersanyag terheli meg az okfejtést, s itt-ott elnagyolt minõstésekkel vagy éppen fölösleges önidézetként megismételt szövegrésszel is találkozunk benne. Láthatólag egy érett és igényes kutató küszködik itt saját szervezeti elszigeteltségével, a Madách-kutatás intézményes keretein kívüli helyzetével, valamint elõmunkálatai publikálásának (és így a megfontolható kritikai visszhangnak) hiányával. (Ezeken a disszertáció méltó és méltányos elismerése után segíteni kellene.)
  E sokat ígérõ munkát mint bölcsészdoktori értekezést Summa cum laude fokozatra ajánlom." (Kiemelés: D. P.)
  A fenti sorok birtokában (a vizsgát is letéve) egy kurta esztendõt kivárva magam kerestem néhány kiadót - lektori véleményként kezelve a két bírálatot -, ám azok egyöntetûen arra kértek, hogy a könyv kiadásához, vagy ha nem is ahhoz, de egy másikhoz szerezzek pénzt munkahelyemtõl, a Mûvelõdési és Közoktatási Minisztériumtól. Ezt minden esetben elutasítottam. Az egyetlen kiadó, amelyik ezt elfogadva állami forrásra pályáztatni kívánta volna a könyvet, szóbeli megállapodásunk és a leadott kéz-irat ellenére pusztán az elsõ kötetet szándékozta kiadni. Így került arra sor, immár kétévnyi várakozás után, hogy kölcsön és hitel igénybevételével a szerzõi kiadás mellett döntöttem.
  Nem bújtam azonban a két bíráló háta mögé, jóllehet a könyv bevezetõ szövege egyiküktõl készen állt: tudtam, hogy a tanulmány vihart fog kavarni, ennek felelõsségét azonban nem akartam rájuk hárítani. A két kerubot most sem önszántamból idéztem fel.
  Íme, jöhet sorjában a szörnyszülött negyven baja. Legelõször az alapbetegség, hogy Madách érdekében Aranyt leszállítom a szellemi piedesztálról. Érdekes, hogy ezt sem Csûrös Miklós, sem Dávidházi Péter nem érezte vagy éreztette, holott nem ismeretlen számukra Arany János munkássága. (Ezzel az állításommal understatement kategóriában szeretnék bekerülni legalább a magyar Guinness-be.) Arany antik olvasottságát a könyv jelzett, 162. oldalán nem önkényesen kérdõjeleztem meg, de mert Arany maga teszi fel a falanszter színhez tett megjegyzésében a kérdést, hogy a múzeumban „miért éppen" Tacitus Agricolája szerepel. A válasz a 163. oldalon megtalálható. Nyelvtudással - Kerényi pengéje ez esetben talált - valóban helytelenül ajándékoztam meg, ami az angol és görög nyelveket illeti Madáchot, ezt korrigálni kell. Igaz, nem Arannyal szemben jegyeztem ezt meg és nem itt, hanem zárójelben a 179. oldalon, Multatuli viszonylatában. De ez valóban hiba. A Balogh Károly által írt Madách-életrajzot ugyanis - mint a források döntõ többségét - egy idõ után ismét kézbe véve elsõdlegesen a Tragédia szemszögébõl forgattam-jegyzeteltem, azt kívánva felderíteni, hogy vajon érdemes-e a szöveg textológiai rekonstrukciójával foglalkozni? Vannak-e olyan állítások a szakirodalomban, amelyek az Arany János által megváltoztatott sorokból kiindulva vonnak le következtetéseket?
  Hipotézisem szerint ugyanis Madách ifjúkori drámaelméleti munkája egyrészt magán viselte Kant egy bizonyos mûvének kategóriákra építõ, statikus elveit, másrészt viszont e Mûvészeti értekezés magában rejtette a Tragédia számos alapvonását. E feltételezést elõbb ki kellett dolgoznom (a Madách és Madách fejezetben), majd bizonyítanom kellett a kanti gyökerek lehetségességét (Kant és Madách) s e tételek kettõs ellenõrzését kellett megkísérelnem a Tragédia szövegének rekonstrukciójával (Madách és Arany), mely utóbbi tehát e tekintetben „csak" eszköz: az ettõl jól elhatárolható gondolati rekonstrukció eszköze. Az utolsó fejezet nem irodalomtörténet-, de kultúraelmélet-központú. Az elõzõ három fejezetben reményeim szerint a korábbiaknál pontosabban kíséreltem meg felmutatni azokat az eszméket, melyeket Madách - ha rekonstrukcióm helyes - képviselt, s a struktúrát, mellyel ezeket érvényre kívánta juttatni. Így a negyedikben megvizsgálhattam, vajon e kivételes pontossággal kimunkált mû mennyiben terméke és rabja kultúránknak, míg a vele párhuzamba állított, sok szempontból hasonló „alapállású" holland alkotás (Multatuli: Max Havelaar, avagy a Holland Kereskedelmi Társaság kávéaukciói) a sajátjának - e rabságra még visszatérek. Ha Kerényi szerint „az olvasóban határozott benyomás keletkezik: a könyvet nem a mondandó koherenciája fogja össze", akkor e vonulat a könyvbõl nem derül ki, s ez szintúgy hibám lehet.
  E baj fõ oka azonban korántsem lehet a Tragédiának egyetlen forrásra, Kant Etikájára való visszavezetése. Egyrészt azért, mert Kantnak ilyen címû mûve nincs, másrészt mert nem is egy mûhöz, hanem elébb A tiszta ész kritikájához, majd A gyakorlati ész kritikájához kellett fordulnom a kanti szál keresésekor, melyek közül az elsõ nem etikai mû. Külön kívántam tehát választani a szereplõk mint statikus kategóriák kérdését, és a fõhõs (a késõbbiekben Ádám) által képviselt etikai norma ügyét. E tekintetben meglepõ Kerényi felvetése, hogy Madáchot leláncolom ifjúkori mûvéhez, melyben „a Tragédia gondolati magja" volna. A „gondolati mag" egy drámaszerkesztési elveket rögzítõ tanulmány esetében nem egészen találó kifejezés. S hogy Madách „nem tanult-fejlõdött" volna ezen elvek kifejtése után vagy tizenhét évig? E kérdést ismét ketté kell választanom. Részint (önmaga által megszenvedett) dráma-írói tanulásnak tartom, hogy a Tragédiában véleményem szerint megvalósította az egykor lefektetett elvek nagy részét, más oldalról viszont az ott felrajzolt etikai kérdésekhez való hûségét nem azonosítanám a fejlõdés hiányával.
  A fentiekbõl az is következik, hogy a Tragédiát dramaturgiával bíró drámának tartom, melynek nem nyûge a „drámai költemény" elnevezés, s a Kerényi által késõbbiekben szememre vetett „hézagos korismeretem" ellenére halkan meg kell jegyeznem, hogy Erdélyi János az 1862-ben Madách Imrérõl írott tanulmányában, az 1886-os kiadás 478. oldalának tanúsága szerint a Tamás bátya kunyhóját és A nyomorultakat nevezi ki költeménynek, még ha ez rossz tréfának tûnik is.
  A korismeret hiányán túl az idõsûrítõ-idõbõvítõ technikát sem értem Kerényi szerint, s ezt egy olyan oldalszámmal támasztja alá, ahol éppen arról írok, hogy milyen további következtetések vonhatók le abból, ha Madách hõse egy ponton Brutusszal azonosul - bizonyára nem értem, csak írom. Hasonló, de nehezebben megtalálható hibám, hogy a „fogalom-ember"-t nem tudom értelmezni. Nehezen található meg, mert nem a Kerényi által jelzett 140. oldalon, hanem a 40. oldal lábjegyzetében idézem Erdélyit e tárgyban, mindenféle értelmezés nélkül, pusztán utalva arra, hogy e kategória felõl tart azon, Madáchot elítélõ megállapítása felé, miszerint „nem lehet orthodox vagy conservativ a költõ" (Erdélyi, 1886. uo.).
  Hézagaimra visszatérve meg kell jegyeznem, hogy a 20. oldalon nem kívánok „evidens tényeket" „a felfedezés zománcával" bevonni, egyszerûen csak Solt Andort idézem arra vonatkozóan, hogy a Mûvészeti értekezés le lett másolva a pályázatra, és hogy a másoló helyesírása még Madáchénál is hibásabb.
  Ami pedig a Tragédia 1842-es egymondatos változatát illeti, miszerint az Schillerre vezethetõ vissza, annak nem csekély mértékben örülök, sõt ha Kerényi további gondolatmenetének megfelelõen Magyarországon ez közhellyé vált is, annak nem kevésbé, minthogy Hermann István viszont arról számol be, hogy Schiller „elragadtatottan beszél a kanti etikáról" (H. I. Kant teleológiája, 76. old.). Ez pedig éppen azt a nézetemet támasztja alá, hogy Madách korára bizonyos kanti gondolatok olyannyira beivódtak a magyar irodalmi köztudatba, hogy azok kanti eredetét már nem is mindenki ismerte. Így lett e köztudat, mint azt a fentiekben jeleztem, kultúránk rabja. Ezekrõl a szörnyszülött 107. oldalán olvashat a néhány, még el nem kedvetlenített olvasó, akiknek jobb tájékoztatása érdekében azonban e helyütt is
felidézném a jövendõ Tragédiát véleményem szerint megelõlegezõ madáchi mondatot:
  „A' szinmü lényege cselekvény mert éltet kell festenünk mellyben minden örök tevés körül mozog, örök küzdelemben, mert csak ebben látszik ki a' lélek, mellyik nagy vívni a' sorssal, s' melyik kitsiny súlya alatt el halni." (26. old.) Szívesen látnám ugyan-ezt Schiller nyomán Kármán József vagy Benke József megfogalmazásában, azonban Kerényi itt csak említ, de nem idéz.
  Ugyanígy szívesen láttam volna az általa említett Nemzeti hagyományokban Kölcseynél annak a kulturális identitászavarnak a forrását, melyet - Kerényivel szemben - Madách saját gondolatának tulajdonítok, de nem találtam, hiszen ott a kulturális diszkontinuitásnak pusztán ténybeli rögzítése található, ellentétben Madách oppozícióba állító képletével (Kölcsey: „A magyar hagyományokban semmi mitológiai nyomokat észre nem veszünk, s ezek különben is a kereszténység után idegenekké fogtak volna lenniek." Madách: „hitünk idegen növény, mely nemzetünk regényes gyermekkorával nincsen összefûzve. Ennek áldozánk fel multunkat, kegyetlen dühvel rombolánk minden ellen, mi arra összekötött s a honosított jövevény nem bírt ezért kárpótlást nyújtani." - 56. old.) Az Árpád ébredése tekintetében viszont - melyrõl zárójelben teszek említést - el kell ismernem, hogy nem volt indokolt Vörösmarty jelentõsebb nemzeti tárgyú mûvei közé emelnem, e bibircsók eltávolítandó.
  Tovább. Madách humorát, illetve annak hiányát jómagam a tanulmányában a vígjátékok iránt tanúsított csekély figyelme vonatkozásában tartottam említendõnek, s kesernyés mûve, A civilisator felemlítését épp ezért nemigen érzem találó cáfolatnak. A tény-adatok pontatlan kezelésének vádja a BUKSZ olvasóiban pedig nyilván könyvem szakmai használhatatlanságának érzését keltheti: hogy tucatnyi folyóirat- és hírlapcím közé két almanach is Madách könyvtárába csúszott, s hogy Bérczy Károly elõadásának idõpontja a vele egy passzusban szereplõ másik adattal, Madách halálával a kézirat beírásakor egybefolyt. Ezek valóban korrigálandók, mint az is, hogy Madách Aladárt egy lábjegyzetben legidõsebb fiúnak neveztem legidõsebb gyermek helyett, ugyanis a kisebbek lányok voltak. Arra gondolni sem merek, hogy Kerényi az egynapos korában elhalt, elsõszülött Imrét tartja a legidõsebb Madách fiúnak.
  Madách Imrébõl azonban nem én csináltam kinevezett ügyvédet, ezt az adatot maga Kerényi közli 1989-ben a Horváth Károllyal közösen szerkesztett Madách Imre válogatott mûvei kötet általuk írott jegyzeteiben: „1843. január 9. A Nógrád megyei ügyvédek sorába iktatják." (520. old.) A névelírások sem saját kitalációim. Baranyi Imre nevét Kántor Lajos könyvének bibliográfiája - melynek felhasználását jeleztem is - tünteti fel Baranyai formában (Százéves harc..., Akadémiai, Bp., 1966. 141. old.), s jegyzeteimhez képest a szövegben sajnos ehhez igazodtam. Legjobb barátja, Szontagh-Szontágh Pál nevét pedig maga Madách Imre is hol így, hol úgy írta leveleiben, s a Magyar életrajzi lexikon az õ esetében az általam is írt Szontághot választotta.
  Az ördög azonban résen van, és a pontatlanságaimat bíráló Kerényit is utoléri. Nem másutt, mint a Tragédiát elemzõ filológiai-textológiai részeknél, ami pedig bírálatának veleje. A hibák ott kezdõdnek, hogy cikke 54. oldalán - szerinte illetlenül idézett - szakdolgozataim egyikét 1986 helyett 1988-ra teszi. Ez apró hiba, vélnénk, ám meg kell jegyeznem, hogy a téves dátum kissé kényes pont, minthogy Kerényi arról nem tesz említést, hogy e dolgozatot - benne a szöveg-helyreállítás elsõ változatával - már 1987-ben megkapta tõlem véleményezésre. Személyesen, igaz, nem találkoztunk, s a telefonban is csak azt jelezte röviden, hogy a kanti indíttatású megközelítéssel nem érdemes foglalkozni. (Kiss Endre bíráló tanár, 1986: „Anyaggyûjtése, filológiai apparátusa nem egyszerûen jó, de ezen a téren is új, eredeti megállapítások megfogalmazására, megalapozására törekszik. A dolgozat tézisei eredetiek, a bizonyításukra kidolgozott érvek rendelkeznek igazságtartalommal.") A könyvben nem öntömjénezés, pusztán a tíz-tizenöt évvel korábban leírtak kényszerû-keserû megismétlése történt tehát. A szakmai érdektelenségen kívül vajon mik lehetnek a kiadatlanság ilyen-olyan okai, amelyekre Kerényi utal?
  S végül a textológiáról. Kerényi - nem tudom, tudatosan-e - nem rögzíti, hogy én a Madách által még utoljára javított kézirati szöveget vettem mérvadónak, amit a cikk K1-ként jelöl. Így nem látom értelmét a K-K1 közötti változások elemzésével cikke nyomán foglalkozni, mert azt a könyv sem tartalmazza. Mindösszesen egy helyen, az I. prágai színben tettem kivételt, s itt talált is Kerényi észrevétele: Arany megjegyzése már a madáchi javítás utáni. Ám korábban az egyiptomi szín esetében, de a II., paradicsomi szín sorai közül sem azt a pontot idézi, amelyet én vitattam, (ez utóbbi esetében a „bamba gyermek" - „gyapjas állat" Arany-módosítás helyett másodlagos példámat említi), majd a XV. szín három, szerinte téves példájában õ maga kétszer súlyosan hibázik, s ezt követõen ismét a K-K1 változásra fekteti a hangsúlyt, nem pedig az általam felvetett, múlt idõbõl feltételes móddá alakításra („szorúla"-„szorúlna").
  A „bamba gyermek" kifejezést Arany vélte anakronisztikusnak, vagyis hogy az emberpárnak nem lehet fogalma a „gyermek"-rõl a II. paradicsomi színben, ezért azt „gyapjas állat"-ra igazította. Ezt ítéltem túlzott pedantériának, hiszen e logika szerint például az „alulról jössz-e hozzánk, vagy felülrõl?" kérdése sem hagyhatta volna el Ádám száját, akinek errõl sem lehetett fogalma. Így, noha a „bamba gyermek" változat lázadásra ingerlõbb lett volna, Arany enyhített a szövegen. Kerényi azonban az alul-felül kérdésével kezdett el foglalkozni ezen alapkérdés helyett.
  Súlyos kettõs hiba a cikkben, hogy egyrészt a „Daczolhatok még istennek, veled" sor bizony egy sem Madách, sem Arany által soha le nem írt, nem létezõ változat, hiszen Madách szerint ez „Daczolhatok még istennek, neked" volt, melybõl Arany javítása nyomán lett „Daczolhatok még, isten, véled is", s melyrõl továbbra is fenntartom, hogy eredetileg Lucifer volt az a második „neked". Másrészt pedig az is hiba, hogy a „Hiú káprázat vólt, nyugalmamért" sor „vólt"-ja önkényesen vált hosszú magánhangzóssá. Az a következtetés viszont, hogy „Arany polarizálta a sort", s így lett belõle a „Hiú káprázat volt: ez nyúgalom" variáns, szintén erõsen vitatható. A tudás almája - a megszerzett nagyság - miatt elvesztett nyugalom érzete alapvetõen más, mint hogyha a térdre hullott Ádám szájába az „ez nyúgalom" kijelentést adjuk. A „szorúla"-„szorúlna" változtatásról is - mint a másik két fentirõl - a cikkíró kategorikusan kijelenti, hogy téves, félrevezetve bizony az olvasót. Nem cáfolja, hogy a múlt idejû kijelentõ igealakot Arany változtatta meg jelen idõ feltételes móddá, hanem Madáchnak az ezt megelõzõ javításával foglalkozik, ami a „rád szorúla" alakhoz vezetett. Ismét nem tûnik ki a test, a tartalom, vagyis hogy - mint írtam - Madách értelmezésében a teremtést követõen már nincs többé isteni beavatkozás, míg a „rád szorúlna" Arany-változat nyitva tartja a lehetõséget a mindenkori égi közbelépésre - e kettõ között pedig határozott világnézeti különbség van.
  S Kerényi tõlem sem idéz pontosan: nem azt írtam, hogy a visz-hoz ige megváltoztatása a XI. szín Éva-záróképében „elfedte a mû struktúráját" (cikk, 56. old.), hanem hogy „elfedte kissé a mû struktúráját", s ezt illett volna legalább három ponttal jelölni, mert a sok kissé sokra megy: éppen ezt igyekeztem az egész munkával bebizonyítani. Ahogy a cikk mutatja, kissé szándékolt elírással akár a kákán is lehet csomót találni. Ami a jelenetet illeti, Éva a színpadokon - hol így, hol úgy - mindenképpen a „tátongó mélység" felett áll, s fenntartom, hogy az odalent álló Ádámhoz viszi és nem hozza a gyönyört, mint ahogy azt eredetileg Madách is írta, de hát bírálóm szerint nemigen értem az ilyen szituációkat.
  S „besúgókomplexusom" is nekem van, mint írja, noha Madách Imre szenvedett egy esztendõnyi fogságot (cenzúrázott levelezéssel), és Arany János tartotta íróasztalában évekig A walesi bárdokat, hogy azután 1863-ban név nélkül, „ó-angol ballada"-ként publikálja - de ez már említésre is méltatlan lenne, ha nem zárná sorait Kerényi hasonló, csúsztatásnál is erõsebb állítással. Szerinte „odavetett" megjegyzéseim azt sugallják, hogy „Az ember tragédiája egyetlen kézirata veszélyben van" a szakértõi vizsgálatok miatt. Ezzel szemben sem a könyvbéli, sem a Népszabadság-interjúban közölt szavaimból nem vezethetõ le ilyen állítás. Az újságban ez szerepelt: „az MTA dolgozik az eredeti szöveg helyreállításán - írás- és vegyi elemzéssel." (1996. szeptember 13., 14. old.) Könyvem 167. oldalán pedig, hogy „Várhatóan hamarosan elkészül az MTA Irodalomtudományi Intézete által írástechnikai és anyagvizsgálatok segítségével készülõ, mindenképpen alapszövegnek ígérkezõ variáns." A javítások mibenléte felõl pedig érdeklõdtem, hiszen az említett kiadó 1995-ben ígéretet tett arra, hogy a szövegelemzés eredményeit hozzám részenként eljuttatja, hogy nála levõ kéziratom tanulmány-részét - jelen könyvem elsõ kötetét - ennek fényében pontosíthassam. Ez iránt 1995-1996 során többször érdeklõdtem, de javított szöveget mindvégig nem juttattak el hozzám.
  Sajnálom, hogy így saját kiadásban, s az 1923- 1924-es Tolnai-féle szöveg alapján ítélve kellett publikálnom gondolataimat - nota bene, az õ számozását követve -, majdnem húsz év munka után még mindig pályakezdõként a védtelen vagy talán nagyon is levédett klasszikusok között.

1. Az ügyben engem a klasszikusok szerzõi jogvédelemben nem részesülõ szövegeinek sorsa érdekelt és érdekel. Ezeket a magyar nemzeti örökség éppoly elidegeníthetetlen és egyediségükben megmásíthatatlan értékeinek tartom, mint - mondjuk - a jáki templomot, Munkácsy Mihály festményeit vagy Bartók Béla zenéjét.

2. Tudományos könyvek jelennek meg szerzõi kiadásban - ez örvendetes. Ezek a magánkiadások különbözõ okokból gyakran mellõzik a szakmai ellenõrzést - ez nem örvendetes, de némileg még érthetõ. Az elmaradt könyvlektorálás feladatait (amelyek nem azonosak az egyetemi doktori értekezés elbírálásának szempontrendszerével) a szakkritikának kell tehát átvállalnia - ez nem örvendetes, mert fogyatékos munkamegosztást tükröz; viszont létezõ helyzet.