Bárdos József
Az elszalasztott lehetőség
Az ember tragédiája kritikai kiadásáról
Hosszú-hosszú előkészület után végre megjelent az Argumentum Kiadó gondozásában Madách Imre főművének, Az ember tragédiájá-nak „szinoptikus kritikai” kiadása. Nagyon nagy szükség volt rá, miután a művet már megjelenése előtt körülvette a legenda (a rossz helyesírású szerzőről), amely azután az elmúlt másfélszáz évben odáig dagadt, hogy néha jóformán Arany művévé kiáltották ki a Tragédiá-t, mondván, minden fontos és főleg sikeres megoldás a kéziratot véleményező-javító, sajtó alá bocsátó nagy költőtől származik. Olyannyira, hogy a facsimile kiadás után harminc évvel Kerényi Ferenc, a kritikai kiadás szerkesztője még mindig szükségesnek tartotta ezt az ostobaságot a kéziratról készített fotómellékletek egyikével külön is cáfolni.
De szükség volt egy kritikai szövegkiadásra azért is, mert a Tragédiá-t a kezdetektől fogva kíséri egyfajta szerencsétlen szövegromlás. Igaz, a több mint négyezer sorból ki-kihulló négy-öt soroktól nem omlik össze a mű, sőt, a színpadra állítások története azt bizonyítja, hogy ennél jóval nagyobb csonkításokat is túl tud élni. Ám mind a színházi rendezők, mind az oktatás, mind a tudományos kutatás joggal követelt végre egy olyan kiadást, amely (bízzunk benne, a sajtó ördöge most nem szólt közbe: errata-lap nincs, tehát reménykedhetünk!) abszolút megbízható.
A szöveg(ek) ilyen – szinoptikusnak nevezett – közreadása ráadásul valóban kiváló újdonság, hiszen a hagyományos kritikai kiadások kötet végén rejtőző, nehezen egybevethető jegyzetapparátusának java (a szövegváltozatok, javítások jelzése) a páros oldalakra, a véglegesnek ajánlott, kritikai szöveg pedig a páratlan oldalakra egymás mellé került. S ha a könyvészeti megoldás nem is hibátlan (bizonyára megoldható lett volna, hogy az azonos sorszámú sorok precízen egymással szemben álljanak), mind a színházi, mind az iskolai, mind a kutatói felhasználásra a kötet a szokásos kritikai kiadásoknál könnyebben, kényelmesebben használható. Más kérdés, hogy a számozásnak az eddigi hagyománytól eltérő módja, az, hogy minden színben egytől indul a számozás, jócskán megnehezíti a kutató dolgát. Ha, mondjuk, az Arany kritikai kiadásban akarna utánanézni a javításoknak, tekintve, hogy ott is hagyományosan egytől négyezervalahányig folymatos volt a számozás. (Maga a kritikai kiadás is szembekerül ezzel a problémával, amikor a fordításoknál megadja néhány lefordított szövegdarab adatait: természetesen a hagyományos, egytől négyezervalahányig tartó számozás alapján.)
A magyarázó jegyzetek anyaga a lehetetlennel birkózik: a Madách-kutatás ezerféle tényének és hipotézisének ismeretében ad eligazítást a szöveg jelentése és lehetséges forrásai, más Madách-művekkel, jegyzetekkel való összefüggései tárgyában. Természetesen Horváth Károly, Palágyi Menyhért, Voinovich Géza, Tolnai Vilmos munkáira támaszkodik, illetve a két korábbi, legalaposabb szövegkiadásra: Alexander Bernát iskolai célú jegyzetes és a Tolnai-féle kritikai kiadásra. De Kerényi Ferenc felhasznált mindent, ami a művel kapcsolatos eligazítást segítheti. Öröm, hogy ott volt például e munkák közt például Kármán Mór igen alapos, de kissé elfelejtett dolgozata is. Szintén nagy szakmai tett, hogy a szerkesztő korábbi személyes vitájuk ellenére felhasználja Striker Sándor munkájának hasznosítható eredményeit is.
Újdonság, mégpedig a szerkesztő kiváló leleménye, hogy a bizonytalan vagy mára esetleg megváltozott jelentésű szavak tisztázására a Czuczor-Fogarasi-féle nagyszótár anyagához nyúlt. Abszolút telitalálat: kortárs munka, feltehetően épp azt a nyelvállapotot őrzi, amely Madáchnak is sajátja lehetett.
Ez a pontosság és a tényeknek következetes tisztelete jellemzi a kiadást kísérő tanulmányt is. Ha mégis valahol probléma mutatkozik, hát ott, ahol a jegyzetek és a tanulmány szerzője – talán hagyománytiszteletből – olyan régóta elfogadott nézetekhez ragaszkodik, melyeket a kutatás az utóbbi időben egyértelműen megcáfolt.
Módszere ilyenkor is tisztességes, csak kissé érthetetlen. Tisztességes, mert megadja az újabb kutatási eredményeket, hipotéziseket, de érthetetlen, miután azok érveit félretéve ragaszkodik – talán – idejétmúlt nézetekhez. Ezzel a kritikai kiadás mintegy elavult vélekedések megőrzőjeként önmaga funkciója ellen vét.
Nézzünk erre egy nagyon egyszerű példát. Ki írta Madách nekrológját a Koszorúban? A hagyományos felfogás ezt Gyulai Pál írásának tartotta. Igaz, azzal a magyarázattal, hogy az információk egy részét maga Arany diktálhatta, mert olyan dolgokról is szó esik a szövegben (pl. Madách viselkedése, szótlansága akkor, amikor Aranynak átadta a Tragédia kéziratát), amit az ott jelen lévőkön (Arany, Madách, Jámbor Pál) kívül más nem tudhatott.
A kritikai kiadás közli az újabb kutatási eredményt: a cikk szignóját (–U.) – Gulyás Pál Írói álnévlexikon-a szerint – Arany János használta, azaz a nekrológ szerzője Arany lehetett. Nos a dolgot így ismerteti a tanulmány: „Az –U. jelű cikk írója Gulyás Pál Magyar írói álnévlexikona (Bp. 1956. 450.) szerint Arany János volt. Valószínűbb azonban, hogy a nekrológíró Gyulai Pál lehetett, akinek így sikerült kiegyenlítenie morális adósságát a megboldogulttal szemben.”
Érthetetlen és indokolatlan. Miért volna valószínűbb, hogy Arany monogramjával Gyulai írt? Morális adósság? Miért nem fogadja el a szerkesztő az új tényt igaznak: a monogram Aranyé – ergo a szerző Arany János. Ami egyúttal feleslegessé tenné az afféle magyarázkodást – említettük –, hogy bizonyos tényeket Arany a nekrológ írásakor ismertetett meg Gyulaival. Annál is inkább, mert Toldy Ferenc, aki A magyar költészet kézikönyve című munkájának V. kötetében (Franklin, 1876) több mint tíz oldalt szentel Madách Imre életének, illetve Az ember tragédiájának (tehát nemigen állja meg a helyét az az állítás, hogy Toldy Ferenc hallgatott, és ez annak jele, hogy nem tetszett neki a Tragédia), szóval Toldy Ferenc ebben a munkájában forrásait illetően a következőkez írja: Madách emlékezetét a Kisfaludy-Társaság 1866-ki közülésében barátja Bérczy Károly üllötte (az Emlékbeszéd az Évlapok új folyama III. kötetében áll; Arany szép nekrológja mellett egészen e jeles beszédet használtam fel e vázlatban).
Toldy Ferenc Arany nekrológjáról beszél, ez, úgy vélem végképp eldönt minden ezzel kapcsolatos felesleges vitát.
Engedtessék meg, hogy még két hasonló részletet szóba hozzak.
Az első a Tragédia keletkezésével kapcsolatos. Ha tetszik, hát arról, létezett-e a Tragédiá-nak az a korábbi Lucifer című változata. Kerényi Ferenc – megcáfolandó, hogy a főműnek bármilyen szövegszerű előzménye lett volna – kijelenti, egy efféle feltételezés eleve elvethető. Mégpedig azért, mert a szöveg írásmódja, helyesírása, a javítások egyenletes eloszlása bizonyítja, hogy nincsenek átvett szövegdarabok, nincsenek beemelt, bemásolt részek a műben. Természetesen elfogadhatnánk a tanulmányíró érvelését, ha ő maga – ismét csak tiszteletben tartva a tényeket – nem jelezné a jegyzetek között, hogy – nem újdonság – Madách szép számmal vesz át mondatokat, kisebb-nagyobb szövegdarabokat saját korábbi műveiből. Köztudomású: a jegyzetíró is jelzi, hogy az athéni szín első jelenete a Mária királynő-ből szinte szó szerint „átmásolt” szöveg. De hát akkor most kinek-minek higgyünk?
Hasonló a helyzet Pétery Károly történetével is. Kerényi Ferenc legfontosabb érve e történet igazságtartalma ellen, hogy – mint írja – ha Madách a szűk családi körnek, a legközelebbi barátoknak sem beszélt művéről, miért is emlegetné azt egy idegen előtt. Itt most nem szeretnék belemenni annak megmutatásába, hogy ha Madách beszélt darabjáról Jámbor Pálnak (aki számon tartott költő volt, ismerte Aranyt, és akit Madách névről, hírből feltehetően még az Athenaeum idejéből, egyetemista korából ismert), akkor mért ne beszélt volna ugyanerről Pétery Károlynak? Akire mindaz pontosan ugyanúgy igaz mint Jámbor Pál-ra (országgyűlési ismerős, de számon tartott költő, Madách a nevét ismerhette még az Athenaeumból egyetemista évei idejéből, és aki szintén ismerte Aranyt)?
Most csak a dolog másik felére térnék ki: vajon Madách tényleg szégyenlősen titkolta-e, hogy nagy művön dolgozik?
Megint csak a tanulmány- és jegyzetíróhoz, Kerényi Ferenchez kell folyamodnunk. Megtudhatjuk tőle, hogy Madách feltehetően legalább egy tucat embernek felolvasta művét, hogy írása közben a családja is tudta, hogy egy nagy művön dolgozik (amelyben Ádám frakkban szerepel, amelyben éppen csöngettek, amelynek ember tragédiája lesz a címe…) De ha ez nem elég, hát ott van a Kerényi Ferenc által is idézett Nagy Ivánhoz írott levél arról, hogy írt „egy költeményt, mellyben Az isten, az ördög Ádám Luther Dantón, Aphrodite, boszorkányok s tudj isten mi minden játszik; hogy kezdődik a’ teremtéssel, játszik az égben az egész földön az űrben – mosolyogtak rá, de olvasni nem akarta senki.”
Ez a mondat bizony nem titkolózásról, ellenkezőleg, arról beszél, hogy Madáchban nagyon is meglett volna a hajlandóság a helyi nyilvánosság elé lépésre, csak éppen elutasították e kísérletét. Magyarán: ő fűnek-fának beszélt művéről. Olyanoknak is, akik – mint látjuk – süketek voltak a dologra. Folytathatnám, de egy ilyen bevezető-félében erről legyen ennyi elég. Hiszen végül is mindez a Madách-kutatók magánügye is lehetne.
Van azonban néhány olyan, a szöveg kritikainak nevezett változatával kapcsolatos formai (helyesírási) kérdés, amelynek következtében ez a kiadás éppen azt a funkcióját nem lesz képes betölteni, amiért létrehozták. Hogy mi a célja a kiadásnak? Ezt így fogalmazza meg Kerényi Ferenc: „Elkészítendő, mert a krk. az alapszövege a népszerű, iskolai, szemelvényes kiadásoknak, a színházi előadásoknak.” Csakhogy a szöveggondozás során két nagyon is vitatható döntést hozott a szerkesztő. Az egyik a „cz” használata a kritikai szövegben. Madách nem írt következetesen cz-vel, azaz nem az ő írásmódjáról van szó. Ezért a döntést semmiféle indok nem magyarázhatja.
Viszont az ennek alapján elképzelt népszerű vagy iskolai kiadás még nehezebben olvasható, még idegenebbé teszi a művet anélkül, hogy bármiféle haszna volna, bármiféle a Tragédia szelleméhez tartozó hatást keltene. Ez már nem is hagyománytisztelet, egyszerűen felesleges szerkesztői önkény.
A másik probléma az -ul/-ül rag illetve képző helyesírásával, illetve a magánhangzó hosszúsága/rövidsége néhány más esetének jelölése körül van. A szerkesztő tanulmányában jelzi, hogy e téren maga Arany sem volt teljesen következetes az első kiadás előkészítése során, és a második-harmadik kiadás pedig már (feltételezett) ritmikai szövegromlást is hozott. Ezek után két lehetséges döntést lehetne elfogadni: mindenben az első kiadás formáihoz ragaszkodni, vagy – folytatva Arany munkáját, aki ebben a tekintetben is rugalmasan modernizálni igyekezett Madách helyesírását – a ritmikához igazodni. A kritikai kiadás szerkesztője olyan szöveget hozott létre, amelyből kiindulva minden ez után megszülető népszerű vagy iskolai kiadás szerkesztőjének újra és újra meg kell hoznia helyesírási döntéseket. Lesznek cz-s és cz-tlen, hosszú úl/űl-ös és rövid ul/ül-ös, illetve okkal, ok nélkül ezt keverő népszerű kiadások.
Azaz a kritikai kiadás nem egységesít, hanem újabb különféle szövegváltozatok forrásává válhat. Mindaddig, amíg végre meg nem jelenik egy megbízható, modern, de mégis tudományos alapossággal szerkesztett kritikai szövegkiadás. Aminek most meg lett volna a lehetősége.
Vigasztalásul azt mondhatjuk: a szinoptikus kritikai kiadás mégis mérföldkő a Madách-kutatásban. Nem olyan, ami lezárt volna kérdéseket, inkább olyan, amely új lendületet adhat a Madách-kutatásnak és a Madách-életmű körüli vitáknak. Ha pedig így van, akkor már megérte.
(Madách Imre: Az ember tragédiája. Kritikai kiadás. Sajtó alá rendezte és szerkesztette, a kísérő tanulmányt és a jegyzeteket írta: Kerényi Ferenc. A mű kéziratának írásszakértői vizsgálatát végezte Wohlrab József. Argumentum. 2005.)