Kapcsolat: striker@striker.hu

Legújabb tartalmak

Jelenlegi hely

Hibaüzenet

Notice: Undefined offset: 1 counter_get_browser() függvényben (/web/striker/domains/www.striker.hu/html/sites/all/modules/counter/counter.lib.inc 70 sor).

NAPLÓ - 1977. július 19.

(A Napló további részei a keresőablakba naplo szót írva és a keresésre kattintva megjelennek.)

 

 

Nem lehet minden pofon mellé egy közlekedési rendőrt állítani – mondotta örök érvénnyel Fülig Jimmy, miután a maláj birkózó nem számított a balkezes ütésére.  Hát az amerikai követségen én is megkaptam a magamét, amikor tanuló vízumot kérelmeztem.

 

Amikor délelőtt beadtam a kitöltött formanyomtatványt, csak némi faarcot kaptam. De amikor délután a szép sötétöltönyös, ritkáshajú, de jólfésült férfi előjött a papírjaimmal, az már rögtön nem nézett ki jól. Azt mondta, hogy otthon kellett volna kérelmeznem, mert nem Franciaországban élek, és így, innen beadva nincs garancia arra, hogy egy év múlva valóban otthagyom Amerikát, és visszatérek Európába. Tehát elutasították a vízumkérelmemet. Erre elővettem a sportszatyorból a dékáni évhalasztási engedélyt, kihajtogattam előtte, és mondtam, hogy nekem engedélyem van arra, hogy egy évig távol legyek, és hogy utána be fogom fejezni az egyetemet Magyarországon. – Miért nem mutatta előbb? – kérdezte. Aztán egy szemvillanással rám nézett.

 

- Maga zsidó, ugye?  - kérdezte hirtelen.

 

Visszanéztem a szemébe, épp hogy kinyitottam volna a számat, de valami zavartság és indulat miatt nem tudtam szavakat mondani, csak motyogtam.

 

- Ha maga zsidó, akkor magát üldözik – mondta magabiztosan, lélegzetvétel nélkül. – És ha üldözik, akkor kaphat menekült-útlevelet.

- Nem vagyok menekült – jutottam végre szavakhoz.

- Akkor nem tudok ennél többet segíteni – mondta a férfi, és ott hagyott a pultnál.

 

Mintha fejbe vertek volna, kóvályogtam kifelé az csarnokszerű fogadóhelyiségből. Onnan jött az ütés, ahonnan nem vártam. Engem nem szoktak lezsidózni – ez csattant fel először bennem. Aztán kavarogni kezdtek bennem az érzések, az emlékek és a gondolatok. Hogy ezt én kitárgyaltam a legjobb barátaimmal a szétvert tüntetésünk után 1972. március 15-ike éjjelén, este 11-től hajnali 2-ig fel-alá járkálva a Népköztársaság (azelőtti és azutáni Andrássy) úton. Hogy mi a szar különbség van közöttünk, amikor tizenkét éve egy suliba járunk, ugyanazt csináljuk, ugyanazt mondjuk, ugyanazt utáljuk körülöttünk és ugyanazokat akarjuk megváltoztatni – ténylegesen egymás gondolatait folytattuk a beszélgetéseinkben. Akkor mi a franc különbség van közöttünk? Tehát magyarok vagyunk és kész. Se a barátaim, se a családom nem utalt másra. Nekem ez nem volt téma, az embereket nem eszerint csoportosítottam. Otthon se volt téma a származás, a zsidókérdés az iskolai történelem-órákon jött elő, már amennyire, és számomra a családunk vonatkozásában valami misztikus múltnak tűnt, amihez nem éreztem, hogy közöm lett volna. Persze volt egy tulajdonképpeni nevelőanyám, akiről tudtam, hogy római katolikus, ami abban merült ki, hogy amikor az iskolai szünetekben a nyarakat vele töltöttem falun, az unokahúgok bérmállásain elmentünk az ottani templomokba Lesencefalun meg Szigligeten, viszont akkor se igazán, mert mindig kiszorultunk a nagy tömeg miatt. Ő nem járt templomba, mert mint mondta, nem tudta Istennek megbocsátani, hogy a vőlegénye elesett a Donnál. Azt csak késő kamaszkoromban tudtam meg, hogy még annyira volt katolikus, hogy emiatt nem volt péntekenként sose hús ebédre, aminek egyébként én nagyon örültem, mert sokáig utáltam húst enni – és az aznapi grízfánk, barátfüle, mákostészta, szilvásgombóc vagy palacsinta a hét legjobb napjává tette a péntekeket.

 

Szóval ehhez képest ez az amerikai a rohadt nagyhatalmi játszmába akart engem most belesuvasztani. Igen, tudtam, hogy a Szovjetunióból szivárognak ki a zsidók New Yorkba meg Izraelbe. Ez néha otthon is bejutott a hírekbe, de hát hallgattunk mi Amerika Hangját, meg Szabad Európa Rádiót, Bécsben született apám pedig éppenséggel nem volt erre rászorulva, mert jól elvolt az osztrák hírekkel. Mivel ő 14 éves korától a saját rádió adó-vevőjét megépítő rádióamatőr volt, meg aztán mérnökként rádió-fejlesztő feltaláló, a lakásunk minden pontján volt rádió, mondjuk az enyémet kivéve, de oda meg átvezettem egy marha nagy általam összerakott hangszórót már gimi alatt. Ezermester-bolt a Nagykörút-Aradi utca sarkán. Még diódás rádiót is építenem kellett – egy dróttekerccsel, egy diódával meg egy forgókondenzátorral (egy-két ellenállás mellett) a radiátorhoz kötve fejhallgatóval be lehetett fogni a középhullámot elem nélkül is.

 

De ebbe a szovjet-amerikai meccsbe nem akartam belemenni. Úgy éreztem, semmi közöm hozzá. Viszont vízumom se lett, és múlni kezdett az idő.

 

 

NAPLÓ

 

                                                                                  [1977.] júl. 19.

 

  este 7‑kor a szállodában

 

Újabb számvetést csináltam, és ezek szerint a pénzem augusztus 8‑ig, még 19,5 napig lesz elég.

 

Nagyon feszült vagyok. Ma elküldtem a felvételi levelet a New School for Social Re­search‑nek. Többórás gépelés után fény­másolato­kat csináltam egy automatában, és az egészet elküldtem. Sajnos a felvételi díj 15 dollárját még nem tudtam elküldeni, az bankon keresztül megy.

 

Érdekes, hogy itt a postán nem lehet borítékot kapni.

 

Ma semmit nem láttam a városból, vagyis csak annyit, amennyit minden párizsi lát, ha dolga van, ha itt él. Már jóformán észre se veszem a turistákat, megyek arra, amit kere­sek. Nagy a tempó, felgyorsult, összecsomósodott a sorsom, és most oda kell figyelnem.

 

De ezt akartam.

 

Otthon semmi beleszólást nem éreztem, semmi változást nem tudtam körülöttem elérni. Ez a terv az utóbbi években a legfon­tosabb. Dabas volt az első lépcső, ez most egy nehezebb – kíváncsi vagyok képes leszek‑e rá.

 

Itt fekszem egy hotelszobában Párizsban, és írogatom a sorsomat. Tehát nem egy lány kellett ahhoz, hogy megmozduljak, engem is „bensőmből vezérel” sorsom ‑ remélem.

 

Holnap vidékre megyek, kell is a pihenés. És vigyázni kell: én nem egy szívinfark­tusra gyűjtöm az életem.