NAPLÓ - 1977. július 17.

(A Napló további részei a keresőablakba naplo szót írva és a keresésre kattintva megjelennek.)

Kitágult az idő. Nem érdekelt a harminc nap, ami kilépő vízumként lett bepecsételve az útlevelembe, hiszen maga az útlevél még több, mint két és fél évig érvényes volt. Nem kellett sietnem – nem a vissza- hanem az előre-út foglalkoztatott. Szeptemberre Amerikában akartam lenni, hogy felvehessenek New Yorkban a New School for Social Research-be, ahogy a levelükben ígérték. És még csak július közepe volt. Az őszt viszont el kellett kezdenem szervezni.

A legszívesebben Csiba Évához mentem volna, aki egyike volt azoknak, akiknek elmondtam Pesten a tervemet – pontosan azért, mert épp kiköltözőben volt ide. Bőrművész és bőrművészeti tanárnő volt, régóta a társaságunk tagja, csakhogy ezekben a napokban még nem érkezett meg Párizsba, így bármilyen rizikós volt, szállás-ügyben a családi kapcsolatokat kellett megkeresnem. Ilyen szempontból átmenetnek tűnt Kepes Éva, aki még diákkorában ismerte apámat – annyit tudtam róla, hogy fest, és megvolt a telefonszáma. Felhívtam, megadta a címét a Rue Cujas-ban, ami a Boulevard St. Michelről nyílt, és odafelé menet döbbenten láttam, hogy az utcában Radnóti Miklósnak néhány kapualjjal előrébb emléktáblája volt.
 

Csakhogy Kepes Éva nem akart vendégül látni. Különös helyen élt a sarokház legfelső emeletén: műteremszobája és a lakás minden szobaszerű helyisége teles-teli volt a festményeivel – egészen a konyhájáig, ami viszont állandóan tárva-nyitva tartott ablakaival gyakorlatilag az éggel kötötte össze a lakást. Díszmadarai itt, a nyitott konyhaablakban éltek egy odatolt asztalra tett jó nagy kalitkában, ahová a párkányra zavartalanul jártak hozzájuk társaságul Párizs szabadon élő és repkedő egyéb madarai. Kepes Éva, mint elmondta, Londonba indult a harmincas években, de leszállt Párizsban egy napra megnézni egy barátját, és itt ragadt.  Azt javasolta, hogy nézzek ki magamnak egy ifjúsági szállást – Youth Hostelt – és azért egy vacsorára majd találkozzunk beszélgetni. Hát így tettem: kinéztem a telefonkönyvéből egyet, ami mondjuk a világ végén volt, de legalább egyszál metro-vonallal be lehetett jönni belőle a városba, aztán elbúcsúztunk.

A szálláson kötelező volt ott helyben hálózsákot venni, ha nem volt már az embernek. De ez nem amolyan kirándulós-puffos-zippzáros takaró-pótló volt, hanem egy sűrű szövésű, de mégis vékony lepedő-zsák, aminek a fejvége visszahajlott párnahuzat-alakúvá. Magyarul azt szolgálta, hogy az ifjúsági szállón mindenki a saját maga lepedőjében aludjon, takarót ugyanis adtak. És az alacsony szállásdíj mellé mindenkinek részt kellett vennie a napi rendrakásban-takarításban. Itt ébredtem tehát július 17-én reggel, és mivel akkor az vasárnapra esett, nyilvánvaló volt, hogy nem tudok semmit intézni. Így elzártam a hátizsákomat a szálláson és bemetróztam a városba. Jártam az utcákat-tereket, kis térképemen keresve kedvenc regényem, a Nyomorultak helyszíneit, meg persze Az ember tragédiája Gréve-piacát, ahol az a nevezetes guillotine állt. Amikor szokás szerint valamelyik templomba ültem be megpihenni, tökéletesen megértettem Jean-Valjeant – de inkább Marius sorsára vágytam, úgyhogy újra- és újra a parkok felé vettem az utam.

NAPLÓ 

[Párizs]

                                                                                   1977. júl. 17.

     délután 1/2 6

Ismét a Tuileries‑ben, és ismét gyerekek között. Ezúttal egy apa rugdos a fiával egy kis gumilabdát mellettem, egy szobor talapzata a gyereknek a kapu. A papa viszonylag magas­sarkú cipőben nagyon pontosan lő és nagyon jól kezeli a labdát ‑ biztos focizott még 4‑5 éve. A fiú kb. 4‑5 éves és ballábas. Az idő borús, de legalább nincs hideg, és nem fúj a szél. Enyhe labdaéhséggel figyelem a családot, a papa biztos jól kispályá­zik, olyan 34 körül lehet. A gyerek azért ügyetlen és sértődé­keny.

Közben idejött egy ázsiai család is, és ott is a papa játszik a kb. 3‑4 éves kislánnyal, sokkal csendesebben, a két mama a kis rét két szélén ül és figyel. A kislány most egész apró virágokat szed a papával, és odaviszi a mamának (a mama terhes).

Békés napok ezek.

Tegnap vettem észre, hogy Párizsban nincs gyár. Tehát a város még az iparosodás előtt lett olyan nagy, mint Budapest ma. Érdekes, hogy abban a városban volt a legtöbb forradalom, ahol gyár csak a láthatáron túl van. Talán megtanulok valamikor franciául, talán nem lesz rá erőm. Ez a város külön ország, éveket kellene itt tölteni. De ennek a városnak nincs szüksége rám.