NAPLÓ - 1977. július 12.

(A Napló további részei a keresőablakba naplo szót írva és a keresésre kattintva megjelennek.)

Az éjszakai vonat sötétjében, aludni próbálva suhantam Bécsből Zürich felé.  Ott is voltak rokonok, a Striker-Polányi családból kevesen maradtak a hetvenes évekre a Kárpát-medencében. A családfánkat néhány éve családi szavannának neveztem el, amikor újra- és újra belefogtam, mint az apai ág hazai gondozója, mert alig 240-250 éves fellelhető múltjához képest a kiterjedtsége jóval nagyobb. Mária Terézia korában az apai ág a Felvidéken, Vágújhelyen élt, akkor még Strickerként, majd 1869-ben, Striker Sándor nagyapám anyakönyvezésekor tűnik el a nevéből „c” betű – a születési anyakönyv kitöltője egyszerűen kifelejtette, és ez így is maradt. Nem mintha egyke lett volna, heten vagy nyolcan voltak testvérek, hét közülük ott látható a családtörténetben, csak „akiről nem beszélünk”, az nincs ott. Vágújhely is Waag-Neustadt volt akkoriban, jelenleg Nové Mesto nad Váhom Szlovákiában.

A Polányiakat az 1900-as évek elején történt magyarosításáig Pollacseknek hívták és Ungváron éltek. II. József ide adta ki az engedélyt hengermalom működtetésére Pollacsek Miksának – vagy Mihálynak, ki-ki hogy olvasta a papírokat, hiszen németül voltak. A kőszívű ember fiai „Ödön vagy Jenő” tragikus dilemmája a XVIII.-XIX. század kétnyelvű Habsburg-Magyarországán nem légből kapott ötlet volt. A korszak hivatalnokai tették a dolgukat, jól-rosszul: nagyapám egyik útlevelében az első oldalon Alexander Striker, a hosszabbításnál, néhány oldallal beljebb Stricker. Katonának így-is, úgy-is jó volt, meg tudták találni, amikor berukkolták a 32-esekhez. Anyai nagyanyám meg hiába született a Hanák-családba – az anyakönyvvezető nem hallotta jól, Honnák Irmának anyakönyvezte, és ez is így maradt.
 

Olyan családtagokat látogattam meg ezen az úton 1977-ben, akikről már folyton hallottam, de sohasem láttam. A legkisebb fiú legkisebb fia voltam, és gyerekkoromban az előlem lezárt nagyszobában külön üveges-polcos szekrényben sorakoztak egymás fölötti sorokban a rokonság által írt könyvek. Mielőtt jött hozzánk valaki, apám megmutatta nekem, hogy akiért kimegyünk egy csokor virággal, az melyik könyvet írta. Azután oda került néhány olyan kötet is, ami a családról készült. Vezér Erzsébet – eredendően Ady-kutató irodalomtörténész – a nyolcvanas években írta meg a Polányi-család történetét (Írástudó nemzedékek, 1986), arra helyezve a hangsúlyt családunk bemutatásakor, „hogy több generáción keresztül nem a vagyon gyarapítása, hanem az intellektuális felemelkedés útján haladt.”

Hogy nézett ki ez a gyakorlatban? Hát amikor 1959-ben nagyanyám, Striker Sándorné dr. Polányi Laura utoljára hazalátogatott –  az a doktori cím persze most cikizésből került oda, de hát 1909-ben ő volt az egyik első, ha nem a legelső nő Magyarországon, aki bölcsészettudományi doktorátust, azaz PhD-ét szerzett a budapesti, a mai Eötvös Loránd Tudományegyetemen – szóval amikor hazalátogatott, az első útja az Országos Széchényi Könyvtárba vezetett, és megnézte, hogy fiának, azaz apámnak, dr. Striker Ottó György műsz. tud. kand.-nak (ami a műszaki tudományok kandidátusa volt, mint később megtudtam) van-e könyvtárcédulája a katalógus-tárban. És mivel elég tudományos publikációt talált tőle, elégedetten jött haza – hogy fizikusmérnök-feltaláló fia egyébként a világ első hordozható rádiójának és az első használható hazugságvizsgálónak a kifejlesztője volt, nem különösebben foglalkoztatta. Nálam ez egyszerűbben csapódott le: minden vasárnap délelőtt be kellett mutatnom az ellenőrzőmet apámnak abban a bizonyos nagyszobában, és minden rohadt négyest el kellett magyaráznom. És inkább nem hoztam négyest, csak hogy ne kelljen hallanom a „nem érdekel, hogy más milyen jegyet kapott” letorkolást.

Az a szoba meg az a könyvszekrény súlyos volt. Szabó Ervin levelezése – merthogy nagyanyám az unokatestvére és munkatársa-szerkesztőtársa volt a közkönyvtár-szervezőnek. Egy generációval feljebb Dr. Stricker Salomon patológus orvos, a Bécsi Egyetemen Freud tanárának írásai – dédapám testvéreként. Ő használt először írásvetőt az egyetemi oktatásban a Monarchiában.  Anna Seghers német írónő könyvei, férje, Radványi László révén, akinek anyja, Zseni néni nagyapám nővére volt.

Voltak művészek is a családban, nagyapám húga, Stricker Gina szobrásznak készült, s előbb Telcs Ede szobrászművész bátyjának, Árminnak, majd megözvegyülve Kernstok Károly festőművésznek lett a felesége. Nagyanyám, Laura unokahúga, Polányi Eszter Czigány Dezsőtől tanult festeni – férje, Engel György révén, akit Bajcsy-Zsilinszky társaként végeztek ki Sopronkőhidán, egy Új Testamentum maradt rám, benne a nevével. Pollacsek-lányt vett el a szobrászművész – az egyébként ugyancsak ungvári – Vedres Márk is, gyerekként így mindig csodálhattam, hogyan találta el a családi ebédeken a leveseskanállal hófehér szakállában épp mindig a száját. A mozgásművész-koreográfus Szentpál Olga, akinek táncművészeti stúdióját apja, Stricker Gyula (nagyapám bátyja) tervezte neki a Városligeti Fasorban, gyakran járt hozzánk és kirándultunk is együtt – mindig ki kellett húznom a görbe hátam mellette. 1959 után apránként jöttek a kinti rokonok is.

Amikor vendégségben nálunk laktak, vagy megjelentek egy-egy vasárnapi ebédre, azért nagyon jó volt hallgatni őket. Komolyan vették az embert gyerekként is. Apránként rájöttem, meg elmondták, hogy a szűkebben vett családból csak mi maradtunk itthon – a mi águnk leginkább mindent fordítva csinált, mint bárki más.

1848-ban született Pollacsek Mihály dédapám Zürichben végezte el az Eidgenössische Technische Hochschule nevű műszaki egyetemet és vasútépítő mérnök lett a svájci állami vasúttársaságnál. Néhány év múlva tanulmányútra küldték Angliába, majd elkészítette Zürich vasútállomásának vasúti terveit és egy Zürich-környéki vasútvonalat. Aztán Bécsben tervezett helyiérdekű vasútpályát, és ott ment be abba az ékszerboltba, ahol a Cecil nevű tizenkilenc éves boltos-kisasszonnyal megismerkedve nemsokára megkérte a kezét. Budapestre költöztek, az Andrássy út 2-be, ahol hat gyermekük született és Cecil mama a századforduló előtt irodalmi szalont kezdett működtetni. Pollacsek Mihály sikeres vasútépítő vállalkozó lett, mintegy 1000 kilométer vasutat épített a Monarchia magyar részén. Az öt életben maradt, immár Polányi gyerek – Laura, Adolf, Károly, Zsófia és Mihály – magánúton otthon tanult, az alaptantárgyak mellett több idegen nyelvet, így németet, angolt és franciát is, egyébiránt a fiúk meg vívni és lovagolni is. Ez utóbbi a Nagy Háborúban szerepet kapott kettőjük életében.

De előbb még, 1900 környékén egy tavaszi ár elvitte az állami megrendelésre Pollacsek Mihály által építés alatt álló, félkész észak-magyarországi vasútvonal pályáját, és az országgyűlés nem szavazta meg a Vis Major miatti költségtérítést. A család tönkre ment. Pollacsek Mihály megbízásokért utazgatott a Monarchiában, majd 1904-ben ötvenhat évesen megbetegedett és meghalt. A meglehetősen szép és okos huszonkét éves diáklány, Polányi Laura kezét megkérte a jómódú textilgyáros Striker Sándor azzal a feltétellel, hogy a lány abbahagyja egyetemi tanulmányait. (Ezt a család által azóta is mélységesen elítélt feltételt egyébként csak most értettem meg: egy férjezett nőt 1905-ben nem engedhette el a férje több száz fiatal férfi közé naponta elvegyülni, egyedül. Szakasits Árpád évtizedekkel később vallotta be, hogy diákként mindig is irigyelte Polányi Laurát, mert olyan szépen ki voltak hegyezve a ceruzái. (!) Na, pont ezt – most higgyem el.) Tehát a harmincöt éves Striker Sándor és a valamivel fiatalabb Laura összeházasodtak, és a családi legendárium szerint az új férj hozományként kiváltotta a családi ezüstöt a zálogházból. Strikerné Polányi Laura két gyereket megszült, majd 1909-ben, mint írtam, azért csak befejezte az egyetemet és ledoktorált. Mivel dolgozni annak idején ilyen státuszban nem lehetett, tanulmányokat írt a nőkérdésről és nőnevelésről, majd 1911-ben, a lakásuk közelében, nem messze a Köröndtől kísérleti iskolát nyitott. Ide járt saját fia Misi és lánya, Éva is, valamint a későbbi író Koestler Artúr. De ahogy Laura 1913-ban jövendő apámmal várandós lett, a felvidéki textilgyárhoz közelebb eső Bécsbe költöztek, és itt éltek a három gyerekkel 1919-ig.

Amikor aztán meglehetősen sokan Bécsbe menekültek Magyarországról, a Striker-család 1919 őszén visszaköltözött Budapestre – nem kevéssé, hogy apám magyar iskolában kezdhesse el az iskolát. Az Istenhegyi-úton laktak, így a Werbőczybe járt bátyjával, Misivel együtt az Attila útra Budán, míg Éva a Szilágyi Erzsébet Lánygimnáziumba.

A húszas években kezdett el szétszóródni az ő családjuk is. A jogi, közgazdasági és történészi diplomákat egyaránt megszerző nagybátyám, Striker Misi Berlinben lett szabadalmi ügyvivő – legalább egyik, de feltehetően mindkét nem jogi szakdolgozatát anyja, Polányi Laura írta meg neki a család szerint. (Nem kizárt, tekintettel arra, hogy ő a saját történelem-disszertációját annak idején Mária Terézia gazdaságpolitikájáról írta.) Striker Éva előbb Vaszary János tanítványa volt a főiskolán, de a művész-léttel szemben valami rendes kenyérkereső tudást akart szerezni, így inasnak állt be Budán Karapancsik Jakab fazekas-műhelyébe. Kitanulta a korongozás csínját-bínját és mivel a hetipiacon árusítania is kellett, anyja ilyenkor mindig ott ült néhány méterrel arrébb, szemmel tartva a dolgokat. Hétvégenként azért néha mással is foglalkozott, például díszleteket készített Palasovszky Ödön avantgárd színházának némelyik előadásához. Például, mint ahogy azt kicsit több, mint nyolcvan évvel később mosolyogva elmesélte nekem, egy embernagyságú szívet kellett készítenie, amibe bele lehetett bújni. És amikor elkészítette, rájött, hogy ezt el is kellene vinnie a színházba. Így hát, mert sürgette az idő, a legnagyobb titokban fogta magát és a szívet egy éjjel, és átvitte kézben a Margit-hídon át Palasovszkynak. (Na vajon miért nem szerette annyira az önmegvalósító művészeket?)  Amikor pedig fazekas, kútásó- és kéményseprői végzettségéről megkapta „legényként” a szükséges papírokat, elment Németországba, Hamburgba egy fazekas-céghez munkát vállalni és tovább tanulni.

Apám maradt egyedül itthon szüleivel, de amikor 1931-ben leérettségizett, a Berlini Egyetemre ment tanulni. Apja, Striker Sándor a világválság alatt tönkre ment, nagyanyám a fia után költözött Berlinbe. Berlin után a bécsi Technische Hochschulén fejezte be tanulmányait, itt Bécsben ismerkedett anyámmal és innen sikerült az utolsó pillanatban a már bekebelezett Ausztriából Amerikába távozniuk. A rokonságból nemigen maradtak idehaza – Polányi Mihály Németországban, majd a Manchesteri Egyetemen tanított, Polányi Károly Bécs után szintén Angliában majd Kanadában élt, Adolf testvérük Argentínába ment.

Apám bátyja és nővére némi nem várt fordulattal a külföldieket akkor munkavállalásra invitáló Szovjetunióba mentek dolgozni, egészen addig nagy sikerrel, míg a Szovjetunió hivatalos vezető ipari formatervezőjévé kinevezett Striker Éva nagynénémet egy Sztálin elleni sikeres (!) merénylet vádjával börtönbe nem zárták, és mintegy egyéves magánzárkás-kihallgatásos eljárás után ki nem utasították őket 1938-ban a Szovjetunióból. Börtönélményeit Angliába érve azon nyomban elmesélte régi barátjának, Artúr Koestlernek, aki a Sötétség délben című regényébe beépítette Éva börtön-tapasztalatait, amik nemrégiben önálló e-könyvként jelentek meg odakint. A testvérek és nagyanyám végül eljutottak Amerikába, ahová néhány hónap múlva szüleim is – nagyapámat, Striker Sándort elég nagy nehézségekkel sikerült kihozni hozzájuk 1941-ben. Az itthon maradottak közül kevesen élték túl a II. Világháborút.

Közéjük tartozott a pszichológus Szondi Lipót és Szondi Lili nagynéném, akikhez éppen úton voltam. Szondi Lili, azaz született Radványi Lili a már említett Radványi László testvére, apám első édes unokatestvére volt – anyja, Stricker Zseni révén, aki még mindig nagyapám nővére volt. A Szondi-tesztet egyetemi évem alatt két pszichológus hallgató lány is felvette rólam, amikor rajtam tanulták jövendő szakmájukat. Szóval legalább ennyit tudtam róluk - meg sajnos azt is, hogy fiuk, Peter öngyilkos lett, ami óvatosságra intett kérdéseim tekintetében.

A Napló ezen fejezetében egy ténybeli hiba is van: látogatásomkor Szondi Lipót nem 82, hanem 84 éves volt. Nem látszott rajta.

NAPLÓ

ZÜRICH                           

                                                                                 1977.júl.12.

DÉLELŐTT 1/2 11‑kor

Zürichben áll a szemét az utcán. Részben nylonzacskókban, részben anélkül. És hogy az itteni utcaseprők nem függesztették fel a munkát, azt a mellettem negyedórája vijjogó és dübörgő utcamosó látszik bizonyítani.

Lehet persze, hogy az utcamosás és a szemételhordás itt két külön cég.

Egyébként a város egyik része olyan, mint a pesti Nem­zetközi Vásár, azazhogy itt vásárolni is lehet. A másik, a budai oldal pedig tele van keskeny macskaköves utcákkal, ahol még egy utcamosó is eltévedhet, amitől viszont a zaj állandó­sul.

A galambok biztos bankban tartják felesleges dekáikat, mert sokkal soványabbak, mint az eddigiek ‑ viszont nem ker­getik el a közöttük tébláboló verebeket. Úgy látszik tudat­formálásban még a galambokra is hatni kellene nálunk. Lehet persze, hogy kisebb városok­ban személyes ismerősök a madarak és az is lehet, hogy csak Lenin háza előtt gyülekeznek efféle közösségi érzelmű galambok.

Merthogy épp Lenin háza előtt ültem le egy padra – biztos ő is itt rogyott össze kime­rülten, és elhatározta, hogy itt fog lakni. Jó ízlésre vall, mert a környékbeli fiatalasszonyok egy része biztos akkor is a szemben lévő teraszon napozott.

A Monarchia‑hangulatom végleg megszűnt, most már tisztára turista vagyok, ami pedig mindig is utáltam lenni. Nem nagyon érdekelnek az épületek, igaz nem is ezért jöttem. Viszont az emberek egyre udvariasabbak ‑ azt hiszem még azt is átvettük a nyugati szom­szédjainktól, hogy az amerikaiak barátságtalanok. Mert az osztrákokhoz és a svájciakhoz képest tényleg azok, a magyarok­hoz képest viszont nagyon is udvariasak.

Tulajdonképpen azt figyelem, mit hogy csinálnak az em­berek, mit lehet tanulni tőlük, hogyan lehet még élni a miénken kívül.

Az biztos, hogy a házakat nem szabad ilyen fakóra festeni, mint Bécsben és Zürich­ben. És nem szabad mindent korszerűsítés címén modernizálni, mert egyhangú lesz a város.

Kíváncsi vagyok, mennyi bölcsesség gyűlik még össze itt.

                         Ugyanott este 1/2 10‑kor

Pályaudvar

Meglátogattam Szondi Lipótot és Szondi Lilit. Nagyon kedve­sek és vendégszeretők voltak.

 Hamarabb értem oda, úgyhogy néhány házzal odébb leültem a környék egyetlen pad­jára (közbevetőleg: sok szép ivókút van a városban, főleg a tóhoz közeli régi kerületben, és jó a vizük). Ismét elég szerencsésen, mert a hátam mögötti villa ezúttal a Szondi Intézet volt. És épp akkor lépett ki egy idős úr a kapun, tempósan feltette a napszemüvegét, és szemügyre vett.

Nem kívánt nagy éleselméjűséget rájönnöm, hogy ő Szondi Lipót ‑ viszont nem akar­tam 3/4 órával a megbeszélt időpont előtt odamenni, úgyhogy nem szóltam.

Tényleg ő volt, ebéd után aludtunk egy kicsit és azután körülvezetett az intézetben, megmutatta az anyagot és a mód­szertani részeket is. Jó nem elfelejteni, hogy írt egy fe­jeze­tet a tagadás­ról a személyiségpszichológiájában. Elsősorban sors‑pszichológiával foglal­kozik, a döntéseket vizsgálva, Freud és Jung nyomán.

Mondta, hogy TV‑felvételre már nem vállalkozik, mert nagyon fárasztó, különben nagyon jól van, gyalog jár fel a harmadik emeletre ‑ 82 éves úgy tudom.