NAPLÓ - 1977. július 10.

(A Napló további részei a keresőablakba naplo szót írva és a keresésre kattintva megjelennek.)

Ezt a naplót a nyolcvanas évek végén kezdtem el gépbe írni, folytatva a Commodore 64-eken megkezdett küzdelmet az ékezetes magyar magánhangzókért, mert utáltam a kalapos ô-ket meg û-ket. Írtunk annak idején úgynevezett makrókat, néhány lépéses mini-utasításokat, mint például amit magamnak csináltam, hogy egy beprogramozott billentyű leütésére az „o” után a kurzor visszaugrott, rátett egy idézőjelet, majd továbbugrott, és máris megvolt az „ő”-m. Már ha mátrix-nyomtató volt épp a géphez kötve. De azután megoldottuk egy hardveres segítségével és Simonyi Gyula informatikussal, hogy a Commodore 64 egy Robotron margaréta-fejes írógéphez és kazettás-magnó memóriához legyen kötve és rendes magyar ékezettel nyomtasson. Igaz, tizenegy oldal mentése hét percig tartott. És egy oldal nyomtatása majdnem egy percig. Ez a számolgatás fontos volt, mert az 1986-os filozófia szakdolgozatomat három példányban kellett kinyomtatnom, és ez péntek munka utáni délutántól hétfő reggel 6-ig tartott, csaknem hetven óra, alvás nélkül. De gépben van, csak a makrókat kell egyenként kijavítani benne, mert azokat a search-replace nem ismeri fel (mert persze a Commodore 64-es file-jaimat jórészt sikerült az új PC-és Word-ös rendszerbe átplántálni). A számítógép bevezetése óta folyamatos hátrányban vagyunk nemzetileg az ékezetes magyar ABC miatt, mekkora munka volt ez a könyvtári katalógus-rendszerek számítógépesítésekor és magyarításakor a kilencvenes években!

De jött az IBM XT és sec-pec beírtam a Naplót, aztán ’90 táján elvittem megmutatni Sükösd Mihálynak. Miért épp neki? Egyrészt mert Beat–Hippi–Punk könyve alapján éreztem benne affinitást a hetvenes évek iránt, másrészt – úgy emlékszem – ekkortájt láttam A kívülálló című regényének színpadi változatát, és közben arra gondoltam, hogy talán passzol a Napló töprengő világa ahhoz – semmi mást nem tudtam róla egyébként.

Meglepődtem egy kicsit, hogy tényleg elolvasta, és otthonában, a Ráday vagy Szamuely (ma Lónyay) utca környékén adta vissza néhány szó kíséretében. Azt mondta, hogy írjak hozzá jegyzeteket, és azokkal együtt próbáljam megjelentetni, ilyesmit manapság mások is publikálnak.

Hát most itt van a Napló a blogomon – technikailag összeérett a kettő. Hogy aztán tartalmában mi maradandó és mi nem, mi elgondolkodtató és mi fölös, az ezekben a hetekben dől el. Paks például érdekes attitűd-refrén – csak persze egy negyven éves energia-technológia folytatása még akkor is kétséges, ha az eredeti mégiscsak helyt állt.

Július 10-ike abban az évben vasárnap volt, így a nagynéném, Maria Szecsi és férje, Eduard März meg az ő lánya elvittek a Semmeringre. Még akkor is, ha Marika nagynéném szerint úgy néztem ki a vasárnapi osztrákok között, mint egy Räuberhauptmann. Amikor hazaértünk csak rövidke vacsora volt, mert még aznap este indultam tovább vonattal Zürichbe – takarékoskodni kellett a napokkal meg főleg az éjszakai szállásokkal.

A vacsoránál a szalvétám alatt 100 schillinget találtam. „És vigyázz a kifestett lányokkal!” – mondta Marika nagynéném, amikor elköszönt tőlem a vasútállomáson. „Painted ladies” – így mondta, na.

NAPLÓ

                                                                      [Bécs] 1977. júl. 10.

ESTE 11‑kor

Megint a Monarchiáról: a jogosítvány ugyanolyan színű és alakú, mint a magyar, a H helyett egy A betűvel. Mintha egy titkos szabványosítás‑ egységesítés folyna a két ország közleke­dés- és postaminisztériumai között, mert persze a bécsi irányí­tószámok rendszere is azonos a pestiével. Az meg természetes, hogy az itteni Postatakarékpénztár ugyanakkor és éppúgy sze­cessziós stílusban épült.

És esküdni mernék rá, hogy a bécsiek, mint ötven éve, kint üldögélnek a teraszokon kávézva, cigarettázva vagy szivarozva igen joviálisan, és pesti vicceket mesélnek egymás­nak. Annyira komóto­sak, hogy még az utcaneveket se nagyon változtatják meg, persze ha eleve Vilmos császárról neveznek el egy utat, akkor valamikor talán a Bajcsy‑Zsilinszkyt is meg kell majd változ­tatni. Úgy látszik, mi magyarok ki akarjuk mutatni a hűségünket /akár/ az önmagunkhoz való hűtlenség révén /is/. Vajon mi válto­zott volna, ha az Oktogon Oktogon maradt volna? Persze lehetne olyan kuplét is írni, hogy

     „Jaj kedves Marika

     én annyira kérem

     Találkozzunk ma este a

     November 7 téren!”

sőt, ha a nyelvhelyesség is közbeszól:

     „Jaj kedves Marika

     ezredíziglen csak kérem

     Találkozzunk ma este a

     November hetedike téren!”

És akkor azt hallom, hogy „miénk itt a tér, mert mi nőttünk itt fel” – csak persze a tér neve változott.

A büszkeségünk (igen, többes szám első személyben írom) elkallódott valahol az év­századok során, az ország címerébe bekerülhetne egy kaméleon. Talán ott is van, csak persze töké­letesen elrejtőzik a színek között.

Létezik az, hogy mi mindig csak nyalunk? Legjobb esetben utánozunk? Martinovicsék, aztán meg 1848‑ban valahogy így: Bécsben forradalom van, és mi itt ülünk?

Most pedig szó nélkül építjük Pakson az erőművet, kígyót a keblünkben. Hogy épp onnan nem lopják ki a cementet az nem tűnik valószínűnek. Jó esetben a hasadóanyagot is kilopják. Nem fog működni, de kárt sem okoz, viszont határidő előtt két hónap­pal átadják. Esténként pedig a portás becsukja a kaput, leoltja a villanyo­kat, és kiteszi a táblát:

     „máma már nem hasad tovább”

És közben egy haver bent nekiáll fusizni, hogy atommeghajtásúra alakítsa át a Zsiguliját.