Jelenlegi hely
NAPLÓ - 1977. augusztus 31.
(A Napló további részei a keresőablakba naplo szót írva és a keresésre kattintva megjelennek.)
Édua napja valahogy zaklatottra sikeredett az űrhajón. Paul megint azt kérdezte, hogy lesz tovább. Erre meg nem lehet mit mondani.
A lány nem tudta eldönteni, hogy menekülés, vagy tanácskérés viszi mindig a Géphez. Belebotlott egy hírbe 2017. augusztusából, hogy valamelyik egyetemen összeállítják bárkinek a hangját a beszédeiből. Akkor tehát akkoriban találták fel ezt, ahogy ezt a naplót a szerző furcsa, saját hangján hallgathatja a gépelt szövegből. Valami furcsa érzés miatt megnézte, melyik volt előbb a neten. Hmm, gondolta, érdekes, ez, amit olvas, néhány héttel hamarabb került a netre, mint a találmány híre maga. Már megint – gondolta Édua, és belefogott a napló hallgatásába.
NAPLÓ
„London, Huntingdon Road, Szerda Augusztus 31.
du.1/4 6‑kor
Két nap alatt megjártam oda‑vissza Wales‑t.
Odafelé három órát álltam, szerencsére napfényben, aztán egy Fiat 132‑es házaspár elvitt a második Service‑ig. Ott megjavítottam a helyi automata‑autóvezető rekordot, és kiálltam, az előttem álló srác rendes volt, mert mivel leültem, hogy ne zavarjam (ugyanis nem volt hely) szólt a srácnak, aki felvette, hogy én is Newportba megyek. Egy MG volt, öreg és utánfutós.
Este 7‑re buszoztam be Cwmbranba, ahol Chris H. és rengeteg levél várt, jót aludtam és reggel az apja kivitt a csatlakozásig. Ott elég szar volt, egy festő zörgő kocsiban elvitt a következő csatlakozásig és én elgyalogoltam a harmadikig, vagyis a London felőli elsőig, ez jó 4‑5 km‑es séta volt keresztül‑kasul.
Ott több mint 1,5 órát álltam iszonyú rossz szélben, jó hidegben. Felvett egy srác, aki Bristolba ment, de beszálltam, mert nem bírtam már a hideget.
És jól tettem.
Chris a hippik első nemzedékéből származtatja magát. Évek óta elment otthonról, előbb Wales‑ben élt egy évig, aztán két évet Írországban és most két éve újra Wales‑ben.
Egy tipiben élnek (ami biztos hasonlít a magyar pásztorkunyhóra) – kommunában, megvették a földet, egyrészt munkanélküli segélyt kapnak, másrészt gazdálkodnak.
Van lova, annak akart szélfogó‑vásznat venni Bristolban, de nem talált, úgyhogy vitt tovább az öreg de erős Ford kisbuszban London felé, ahol majd eladja a kocsit és vesz egy kisebbet.
Nagyon jó dolgokat mondott az életről és tökéletesen megértette, hogy nekem majd haza kell mennem. Felajánlotta, hogy náluk lakhatok Londonban, ameddig akarok.
Felvett még egy fiatal stoppost, akinek elmesélte megint az életüket.
Igen, ő azért nem megy el Angliából, mert itt akarja ezt csinálni, mert itt történnek először a dolgok és innen áramlik szét az angolszász világba. Szóval ő is bizonyít, hogy így kell élni, és érti, hogy én is bizonyítok. Én megyek a forráshoz és ő az egyik forrás.
Például a tipi‑ben középen van a tűz, körbeülik, felül lukas. Vannak, akik lakókocsiban laknak, de azokba a törvény beleköthetett, mert lejár a lakókocsik papírja és azoknak kempingben kellene lenniük. De mit mondhatnak rájuk, akik a saját földjükön egy tüzet ülnek körül? Ha másnak lehet mosogatógépe és helikoptere, akkor ők miért ne ülhetnék körül a tüzet?
És mit akarnak az emberek? Jót enni és szép helyen élni. Hát ezt csinálják.
Az egyetlen, amit a gazdag emberek csinálhatnak, ők pedig nem, az az utazás, a repülőgépes rohangálás.
Dehát a gazdagok Hiltonból Hiltonba utaznak, és azok ugyanolyanok. És különben is inkább az az utazás, ha egy évig egy lovaskocsin megy Afganisztánba, és mindenkivel találkozik, mert az emberek a fontosak – nem az, ha zumm – odamegy és zumm – visszamegy egy nap alatt.
És bízik az Aquariusban, a Vízöntő korában, ami most kezdődik el.
És most már írok Kate‑ről is. Őt szombaton látogattam meg, Éva (néném) adta meg a címét.
Félelmetesen erős kék szeme van, igen, fantasztikus. A haját elől egy háromszögben fehérre festette, különben szőkés, rövidhajú és épp olyan magas, mint kell.
Gitározik, és ha gitározik, nagyon figyel és feloldódik. Furcsa este volt ott, sok embert láttam egy kis üzlethelyiségben, megismertem a Sex Pistols zenéjét, akik a rock‑ba értelmes szöveget gyúrnak, és ezért hivatalosan nem szeretik őket.
Megkínáltak saját cigarettával, előző nap úgyis ezt éreztem, olyan nyitva volt az agyam, mikor Claire-nek írtam a parkban és egyszerre volt az égen a Nap és a Hold.
Hát nem hiszem, hogy Kate‑tel még egyszer találkoznék, bár Chris a közelükben lakik. Lerajzoltam Kate‑et, ahogy a gitárra figyel – és olyan kedvesen nézett ki rajta, hogy amikor a stop‑ból kitett Chris, elvittem és otthagytam neki, remélem tetszik neki.
Nem fog felhívni – olyan nyomasztó volt az együtt töltött este. De nagyon erős a szeme, ha lesüti, egész kislány, csak ha rámnéz, vagy figyel, akkor látszik milyen kemény lány.
Hát végre emberekkel találkozom, jó lenne nem elveszteni és elfelejteni őket.
Eddig több, mint 130 oldal levelet írtam meg két hónap alatt és itt több mint 150‑et, ez elég sok, úgy látszik, hogy lehet havi átlagot csinálni, ha egykor írni fogok.
Innen valószínűleg el kell költöznöm, kíváncsi vagyok hová megyek.
Este 1/2 9‑kor
IGEN, Chris felhívott, bármikor ott alhatok, takaró mindig van.
Igen, ez egy ember, ez egy nagy ember! Ha a világon mindenki ilyen volna! Ugye? Segít megőrizni a büszkeségemet és a függetlenségemet, egyik ember a másiknak – ez a társadalom.
Olyan boldog vagyok, hogy ugrálok örömömben és üvöltözök.
Jöjjön a Vízöntő kora! Itt vagyunk már egy páran, készülünk, nagyon készülünk, hogy megmutassuk, hogyan kell emberhez méltón élni! Nem lődörgő ebek, kerítés mögé zárt szelindekek vagyunk: büszke, gazdag emberek, nyitott tenyérrel élők, egymás szemébe nézők. Igen, Chris, remélem, én is ilyen vagyok.
És hogy el ne felejtsem, Chris azt is elmesélte, hogy a rendőrség eljött a szomszéd gazdákhoz, hogy valami terhelő dolgot, vádakat gyűjtsön róluk, hogy legázolták a kerítést, hogy hangoskodtak és garázdálkodtak, hogy loptak vagy más kárt okoztak.
És mindegyik gazda elküldte a rendőröket, hogy nem, ezek rendes emberek. Sőt, az egyik azt mondta, hogy maguk több gondot okoznak, hogy idejönnek vádaskodni, mint ezek a fiatalok, akik itt élnek.
Igen, méltónak kell lenni a nevünkre – mi adtunk mindent ehhez a névhez, mocskot és ragyogást. Tisztára mosni nem lehet, nem is a múltat kell bütykölni – a jelent, mindig a jelent, ahogy Huxley is írta.”