NAPLÓ - 1977. augusztus 26-hoz

(A Napló további részei a keresőablakba naplo szót írva és a keresésre kattintva megjelennek.)

NAPLÓ – 1977. augusztus 26-hoz

Ezekben a napokban nem volt napló-bejegyzés. Édua kísértést érzett, hogy mégis előremenjen a Naplóban, de megállta – a saját szabálya, gondolta. Véghetetlenül egyedül és reménytelenül érezte magát itt az űrben. „Barátja”, Paul volt az egyetlen, akiben valamennyire bízhatott, a többiek – legalábbis néhányan közülük – gyilkosok voltak, többek között az ő szüleinek gyilkosai. Ezért kerülték továbbra is egymást az űrhajón. És tudták, hogy ez még jó ideig így lesz.

A lány úgy döntött, hogy ő is elkezd valami napló-félét írni. Vagy inkább olyan krónika- vagy legendárium-félét – elvégre több száz évet kellett összefoglalnia – igaz ebben a sok száz évben hosszú ideig nem történt semmi.

Odaült a Géphez - de ezúttal írni kezdett.

Több, mint négyszáz földi évvel ezelőtt indították el űrhajónkat az Új Otthon felé. Valójában nem is egy űrhajót indítottak el. Sok-sok igen apró egységet lőttek fel egy időben, és ezek az egységek egy bizonyos sebesség elérése után álltak össze. A gondolat attól az angol csillagász-fizikustól származott, aki egyébként a kiköltözés gondolatát is nagyon erőltette. 2020-tól kezdve próbálkoztak microchip vitorlásokat, lézer-meghajtású space-chipeket csillagközi útra állítani, akkor még csak az Alpha Centauri felé. Az útjuk húsz évig tartott és a Földre visszaküldött információ is majdnem öt év alatt ért vissza – de akkor óriási sikernek könyvelték el, hogy a misszió célhoz ért és adatokat küldött 4,37 fényév távolságból. Ekkorra Stephen Hawking és a vállalkozást pénzelő milliárdos is halottak voltak, de az Új Otthon programra létrehozott konzorcium fennmaradt – sőt egyre eltökéltebb titkos támogatói lehettek, mert az előkészítő munka az ember csillagközi utazására folytatódott.

Ugyanakkor a 2030-2040-es évtizedben az emberiség nagy politikai szervezetei széthullottak. Óriási gazdasági vállalkozások vették át az irányítást, a száz évvel korábbi nagy háború után létrehozott nemzetközi szervezetek működését megszüntették. Az emberi világ végletesen szétszakadt egy alacsony, műveletlen és kiszolgáltatott, visszavetett életet élő alsó tömegre, és egy elszigetelt jólétben és védelemben élő parányi elitre. A biztonságot robotokkal segített védelmi seregek tartották fenn – az Új Otthon misszió így inkább olyan menekülés-féle projektté változott.

Az utazáshoz a nanotechnológián is túl, illetve alul kellett jutni. Az első útra annak idején microchipeket küldtek apró vitorlákkal, amiket egy 100 gigawattos lézer-rendszer lökött ki az űrbe. Ezt fejlesztették tovább az önkicsomagoló anyag technológiájának kidolgozásával a 2030-as évek közepére. Az emlékező fémek mintájára – amiknél a fémötvözet vissza tudja nyerni korábbi alakját – kifejlesztették a hosszú ideig titokban tartott magfúziós és antianyag-kísérletek során kikísérletezett eljárást előbb az anyag összeroppantásáról, majd utána a „kicsomagolásáról.” Ezzel az eljárással egészen kis csomagocskákat tudtak létrehozni, amelyek csak adott időpontban bontották ki önmagukat. Viszont ténylegesen embereket akartak csillagközi útra juttatni, úgyhogy az önkicsomagoló anyag a kérdést még nem oldotta meg.

Egészen parányi élet-csomagocskákat is előállítottak. Ezek mélyhűtött női petesejtekből és férfi hímivarsejtekből álltak. Színesebb és természetesebb jövő érdekében őssejteket és állati DNS szekvenciákat is lefagyasztottak. Az önkicsomagoló technikai és a mélyhűtött biológiai csomagocskák mellé informatikai rendszereket is összeállítottak, amelyekben az anyagszerkezetbe rögzítették az információt – ahogy azt a Gép tartalmazza most, vagyis a kilövés előtti teljes földi információs-készletet beleírták a tömörített anyagba.

A 39 fényévet valamivel meghaladó utat kevéssel több, mint 400 évre tervezték. A sokezernyi, lézer-meghajtással kilőtt chip-vitorlás a Naprendszer határánál egyesült egy meglehetősen kicsi űrhajóvá, ami az út során útba ejtett más naprendszereket – egyrészt, hogy gravitációs vonzerejük révén „megpattanva” energiát nyerjenek, másrészt hogy a közelükben a már önkicsomagolással kinyílt napelem-szárnyak segítségével további energiát termeljenek – miközben az egész szerkezet a fénysebesség ötödrészével száguldott.. És ezen energiák már lehetővé tették az anyag további kicsomagolását és az űrhajó teljes méretű kiépülését.

Édua itt mély lélegzetet vett az írásban.

És még létre kellett hozni az életfeltételeket is az űrhajón, meg magát az életet. Az oxigént szilárd oxigén-csomagocskákból nyerték vissza, és a készletet mesterséges növényekkel bővítették minden napközelítéskor. Az utasok pedig akkor még – évszázadokig – csak mélyfagyasztott csomagocskák formájában voltak az űrhajón. A szüleim generációját a tervezett landolás előtt huszonöt évvel „lombikbébiként” hozták létre és automaták által gondozott mesterséges méhekben „hordták ki”. Az űrhajó ebben az időszakban tulajdonképpen egyetlen nagy, gépesített babaszoba volt. Szerencsére tudtak önkicsomagoló nyuszikat és mackókat is tervezni annak idején. Én egy vidám kis gekkót örököltem anyámtól, nem tudom, ez kinek az ötlete volt.

A gépesített gyereknevelést a földi mérnökök és pszichológusok bizonyára nagy ötletnek tartották. Mivel a műanyák szemei folyamatosan fényképeket készítettek – elsősorban arcfelismerési céllal, hogy az automaták tudják, melyik csemete mit kapott addig, és egyáltalán, hogy személyiségjegyeiket elemzés céljából rögzítsék, meg hogy mindenkit egyenként azonosíthatóvá tegyenek. Na, hát ezek szerint a fényképek szerint – írta ezekre a képekre emlékezve Édua - az automatizált pelenkázás és a kaki-eltakarítás nem tartozott a legsikeresebb mérnöki fejlesztések közé – annak ellenére, hogy elképesztően ötletes takarító-robotokat csomagolt ki magából az űrhajó.

De a csemeték felnőttek, a Gép alegységei a műanyákkal megtanították őket beszélni is. Hogy rövidre zárjam – rázta meg mindkét kezét a hosszas gépelés után a lány – a nagy baj akkor következett be, amikor a már tizenéves csapat rájött arra, hogy nem egyezik a Gépben tárolt terv az út közben rögzített adatokkal. És kiderült számukra, hogy ötven évet csúszni fog a várható „földet érés” – tehát hetvenöt évesek lesznek addigra, már aki egyáltalán megéri…

Édua abbahagyta a gépelést – már megint erre futottak ki gondolatai. Levette a gekkóját a monitor tetejéről, lezárta a Gépet, és azt mondta Plútónak:

- Gyere, keressük meg Pault!