Jelenlegi hely
NAPLÓ - 1977. augusztus 2.
(A Napló további részei a keresőablakba naplo szót írva és a keresésre kattintva megjelennek.)
MÁSODIK FEJEZET – Cadenza
Sosem vágyott Angliába. Addigra már kétszer volt Amerikában, most is oda tartott. A Central Parkban vasárnaponta százezer ember frisbee-zett, sétált, heverészett, zenélt és táncolt, a mozikban dupla filmeket játszottak, a frissen kijött Woodstock-film alatt az egész nézőtér együtt énekelt Country Joe McDonalddal és bárkivel beszélt, végighallgatták és emberszámba vették. Az Úton levegője áradt minden színes pánttal és szalaggal díszített női hajfonatból és a Live Free or Die meg hasonló rendszámtáblákból – oda akart eljutni, hogy bebizonyíthassa, hogy ő is szabad.
NAPLÓ
„Anglia, London N6
Highgate Avenue Augusztus 2.
talán jövendőbeli lakóhelyem lépcsőjén
délután 6‑kor
Fáradtabban, mint az út során bármikor. Remélem közben megjönnek a háziak.
Hol kezdjem, mikor a toll majdnem kiesik a kezemből.
Szepsi Csombor Márton, Széchenyi és Engels jött ide, biztos sokan mások is. Ha betartom az időrendet, így kell mesélnem:
Egy órán keresztül stoppoltam és káromkodtam az angolokra, akik olyanok, mint a magyarok, hogy csak a lányokat veszik fel. Aztán felmentem a londoni út első dombjáig, és ott felvett egy arab egy Austinnal, és elvitt az első elágazásig. Ott ittam egy Colát aztán nekiálltam stoppolni. Kb. negyedóra múlva felvett egy mama a lányával egy öreg Ford Cortinába.
Nagyon kedvesek voltak, a mama Mrs. Biss, olyan, mint a Csudálatos Mary, a lánya pedig, aztán, később jöttem rá, Gábor Fannyra hasonlított. Jót beszélgettünk, a mama pedig javasolta, hogy nézzük meg a Canterbury apátságot, ha már ott vagyunk. Megnéztük, nagyon szép, csak kívül láttuk.
Mikor beültünk a kocsiba, egy idő után javasolta, hogy aludjak náluk, ha nem várnak aznap Londonban. Mivel csak ma vártak (várnak?) elfogadtam a meghívást, úgyhogy Chatham‑ben aludtam. Elvált szülők, ő, a mama él itt, a papa Yorkshire‑ben. Susan most vakációra volt itt, Rachel itt lakik, a fiútestvérük már megházasodott. Éjszaka még jött egy unokatestvérük, aki kamionos és az NSzK‑ban él, de ő továbbutazott. Susan szobájában aludtam, előtte beszélgettünk, és mutattam nekik néhány diát.
Az ágy melletti könyvből derült ki, hogy Susan a Jehova tanúi (Jehova’s Witnesses) felekezethez tartozik, sőt, ezt tanítja. Reggel még beszélgettünk, közben pedig lerajzolt, nagyon jól rajzol, kár hogy nem dicsértem meg, ugyanis magamnak nem tetszettem, olyan komolynak rajzolt.
Aztán címet cseréltünk és kivittek a londoni útig, ők a tengerpartra mentek.
Rövid stoppolás után – őrjítő a baloldali forgalom, teljesen elkábít – felvett egy pasas egy 2000cm3‑es angol, kétszemélyes nyitott sportkocsiba, és őrült tempóban behozott Londonba. Ragyogó idő volt, de kijött rajtam a változékony párizsi idő, nagyon fáradt voltam.
Földalattival bementem a Trafalgar Square‑re, ahol kiderült, hogy nem ott van a főposta, és hülyén éreztem magam a rengeteg cuccal a kábító tömegben.
Első ránézésre az itteniek jobban hasonlítanak a magyarokra, mint a franciákra. Legalábbis annyi a durva, rosszarcú ember, mint otthon, az újságárusok ugyanolyan utcaszéliek, a város pedig büdös. Emellett baloldali közlekedés van, és az autósok, ellentétben Párizzsal, itt nem előzékenyek. Az utcán van lökdösés is, igaz a járdák is magyar keskenységűek.
A metrót kifelé előbb elkerültem, aztán megtaláltam, de jó drága is. Kijöttem ide, nem voltak itthon, és én kábultan hátravittem a holmimat az udvarra és visszamentem a Szent Pál székesegyházhoz, az igazi Főpostára – végre kaptam is leveleket. Aztán a McDonalds‑nél ettem 2 Cheesburgert és egy Big Mac‑et egy Colával, eddig ki is tartott.
Sajnos, életemben először veszítettem el pénzt, merthogy kirántottam a zsebemből – öt fontot. Kár, de ezen a lépcsőn is alig tartom magam. Nehéz dologba kezdtem.
Most, hogy rohadtul érzem magam, megpróbálom a régi módszerrel legalább a levegőt, a napot, a puszta létet élvezni.
Voltam már Prágában, Párizsban és most Londonban vagyok – Madách színeit járom végig. Pasolini és Fellini más utakra is elvitt, remélem sokat tanultam már eddig is. Milyen kár, hogy valami hiányzik belőlem. Pontosan érzem, hogy csak az akaratom van meg az igazán nagy alkotáshoz, a tehetségem kevés. Talán ezért fogom fel magát az életet alkotásnak.
Szépek itt a rózsák, ezek az emberek évszázadok óta ilyen virágoskertek között élnek és a létharcban a saját lábukon állnak. Engem még mindig véd a családi burok, de az kevesebb erőt ad, mint egy olyan élet, amilyen itt ezek között a kemény vörös házak között megterem. Itt a levegőben van a nagyhal‑kishal, a gyengék kihullása, Darwin és Engels – és Shakespeare rosszarcú orgyilkosai is. Azonnal megértettem a Tony Richardson filmek elképesztően nyomorú levegőjét, ahogy az East‑en keresztül jöttünk. Ez itt kemény világ.
1/2 9‑ig ültem a lépcsőn, és a vendéglátók is hullafáradtan jöttek meg egy hatórás kocsiút után.
De kedvesek és előzékenyek – holnapra többféle útitervvel láttak el.”