Kapcsolat: striker@striker.hu

Legújabb tartalmak

Jelenlegi hely

Hibaüzenet

Notice: Undefined offset: 1 counter_get_browser() függvényben (/web/striker/domains/www.striker.hu/html/sites/all/modules/counter/counter.lib.inc 70 sor).

NAPLÓ - 1977. augusztus 2.

(A Napló további részei a keresőablakba naplo szót írva és a keresésre kattintva megjelennek.)

 

 

MÁSODIK FEJEZET – Cadenza

 

Sosem vágyott Angliába. Addigra már kétszer volt Amerikában, most is oda tartott. A Central Parkban vasárnaponta százezer ember frisbee-zett, sétált, heverészett, zenélt és táncolt, a mozikban dupla filmeket játszottak, a frissen kijött Woodstock-film alatt az egész nézőtér együtt énekelt Country Joe McDonalddal és bárkivel beszélt, végighallgatták és emberszámba vették. Az Úton levegője áradt minden színes pánttal és szalaggal díszített női hajfonatból és a Live Free or Die meg hasonló rendszámtáblákból – oda akart eljutni, hogy bebizonyíthassa, hogy ő is szabad.

 

 

 

NAPLÓ

 

„Anglia, London N6

Highgate Avenue                                                          Augusztus 2.

    talán jövendőbeli lakóhelyem lépcsőjén

 

 délután 6‑kor

 

Fáradtabban, mint az út során bármikor. Remélem közben megjönnek a háziak.

Hol kezdjem, mikor a toll majdnem kiesik a kezemből.

Szepsi Csombor Márton, Széchenyi és Engels jött ide, biztos sokan mások is. Ha betartom az időrendet, így kell mesél­nem:

 

Egy órán keresztül stoppoltam és káromkodtam az angolokra, akik olyanok, mint a magyarok, hogy csak a lányokat veszik fel. Aztán felmentem a londoni út első dombjáig, és ott felvett egy arab egy Austinnal, és elvitt az első elágazásig. Ott ittam egy Colát aztán nekiálltam stoppolni. Kb. negyedóra múlva felvett egy mama a lányával egy öreg Ford Cortinába.

 

Nagyon kedvesek voltak, a mama Mrs. Biss, olyan, mint a Csudálatos Mary, a lánya pedig, aztán, később jöttem rá, Gábor Fannyra hasonlított. Jót beszélgettünk, a mama pedig javasolta, hogy nézzük meg a Canterbury apátságot, ha már ott vagyunk. Megnéztük, nagyon szép, csak kívül láttuk.

 

Mikor beültünk a kocsiba, egy idő után javasolta, hogy aludjak náluk, ha nem várnak aznap Londonban. Mivel csak ma vártak (várnak?) elfogadtam a meghívást, úgyhogy Chatham‑ben aludtam. Elvált szülők, ő, a mama él itt, a papa Yorkshire‑ben. Susan most vakációra volt itt, Rachel itt lakik, a fiútestvérük már megházaso­dott. Éjszaka még jött egy unokatestvérük, aki kamionos és az NSzK‑ban él, de ő továbbutazott. Susan szobájá­ban aludtam, előtte beszélgettünk, és mutattam nekik néhány diát.

 

Az ágy melletti könyvből derült ki, hogy Susan a Jehova tanúi (Jehova’s Witnesses) felekezethez tartozik, sőt, ezt tanít­ja. Reggel még beszélgettünk, közben pedig lerajzolt, nagyon jól rajzol, kár hogy nem dicsértem meg, ugyanis magamnak nem tetszet­tem, olyan komolynak rajzolt.

Aztán címet cseréltünk és kivittek a londoni útig, ők a tengerpartra mentek.

 

Rövid stoppolás után – őrjítő a baloldali forgalom, tel­jesen elkábít – felvett egy pasas egy 2000cm3‑es angol, kétsze­mélyes nyitott sportkocsiba, és őrült tempóban behozott London­ba. Ragyogó idő volt, de kijött rajtam a változékony párizsi idő, nagyon fáradt voltam.

Földalattival bementem a Trafalgar Square‑re, ahol kide­rült, hogy nem ott van a fő­posta, és hülyén éreztem magam a rengeteg cuccal a kábító tömegben.

 

Első ránézésre az itteniek jobban hasonlítanak a magyarok­ra, mint a franciákra. Lega­lábbis annyi a durva, rosszarcú ember, mint otthon, az újságárusok ugyanolyan utcaszéli­ek, a város pedig büdös. Emellett baloldali közlekedés van, és az autósok, ellen­tétben Párizzsal, itt nem előzékenyek. Az utcán van lökdösés is, igaz a járdák is magyar keskeny­ségűek.

A metrót kifelé előbb elkerültem, aztán megtaláltam, de jó drága is. Kijöttem ide, nem voltak itthon, és én kábultan hátravit­tem a holmimat az udvarra és visszamentem a Szent Pál székesegyház­hoz, az igazi Főpostára – végre kaptam is levele­ket. Aztán a McDonald­s‑nél ettem 2 Cheesburgert és egy Big Mac‑et egy Colával, eddig ki is tartott.

Sajnos, életemben először veszítettem el pénzt, merthogy kirántottam a zsebemből – öt fontot. Kár, de ezen a lépcsőn is alig tartom magam. Nehéz dologba kezdtem.

Most, hogy rohadtul érzem magam, megpróbálom a régi mód­szerrel legalább a leve­gőt, a napot, a puszta létet élvezni.

 

Voltam már Prágában, Párizsban és most Londonban vagyok – Madách színeit járom végig. Pasolini és Fellini más utakra is elvitt, remélem sokat tanultam már eddig is. Mi­lyen kár, hogy valami hiányzik belőlem. Pontosan érzem, hogy csak az akaratom van meg az igazán nagy alkotáshoz, a tehetségem kevés. Talán ezért fogom fel magát az életet alkotásnak.

 

Szépek itt a rózsák, ezek az emberek évszázadok óta ilyen virágoskertek között élnek és a létharcban a saját lábukon állnak. Engem még mindig véd a családi burok, de az kevesebb erőt ad, mint egy olyan élet, amilyen itt ezek között a kemény vörös házak kö­zött megterem. Itt a levegőben van a nagyhal‑kis­hal, a gyengék kihullá­sa, Darwin és En­gels – és Shakespeare rosszarcú orgyilkosai is. Azonnal megértettem a Tony Richardson filmek elképesztően nyomorú levegőjét, ahogy az East‑en keresz­tül jöttünk. Ez itt kemény világ.

 

1/2 9‑ig ültem a lépcsőn, és a vendéglátók is hul­lafáradtan jöttek meg egy hatórás kocsiút után.

De kedvesek és előzékenyek – holnapra többféle útitervvel láttak el.”