Kapcsolat: striker@striker.hu

Legújabb tartalmak

Jelenlegi hely

Hibaüzenet

Notice: Undefined offset: 1 counter_get_browser() függvényben (/web/striker/domains/www.striker.hu/html/sites/all/modules/counter/counter.lib.inc 70 sor).

NAPLÓ - 1977. augusztus 19-hez

(A Napló további részei a keresőablakba naplo szót írva és a keresésre kattintva megjelennek.)

 

 

 

Szerencsére Éduának nem kellett sokáig keresgélnie. A Napló írója meglehetősen módszeres ember volt, az évszámra kattintva és a file-típust meg file-adatokat összeboronálva egész gyorsan felbukkant valami a Gépben.

 

 

1974 – Claire

 

„Egy téli este vizsgájára készült, szorosan beosztotta idejét az ünnepek előtt. Kiment a konyhába teát készíteni, a fejében már kezdett összeállni a szociológia-módszertan.

 

A konyhában épp vacsoráztak a szülei, nem nagyon akart velük beszélgetni, nem akart kiesni a tanulásból. Feltette a teavizes kannát a gázra, és szótlanul várta, hogy felforrjon. Nyolc óra körül lehetett.

 

- Készülődsz? – kérdezte tőle váratlanul apja.

- Hová? – kérdezett vissza gyanakodva.

- A vasútállomásra.

- A vasútállomásra? Minek? – már ki is zökkentek a gondolatai, szinte felcsattant a hangja.

- Claire-ért. – válaszolta teljes nyugalommal apja.

- Ki az a Claire?

- Juci néni unokája – mondta az apja – nem emlékszel, ősszel írta, hogy jön.

 

Puff. Abszolút nem emlékezett. Biztos a nagyszobában maradt a levél, hiszen nem neki címezték. Juci néni, az megvolt, régi amerikás magyar, akinél volt is, mikor kint voltak, mindig vidám, viccelődő egykori kozmetikus vagy fodrász vagy ilyesmi, sokszor jöttek a hatvanas években, mindig valami érdekes kis ajándékkal, aminek jellegzetesen jó szaga volt valahogy. Egy gyöngyös indián wampum-öv, aztán meg egy apró nyersbőr tárca-készlet, amit neki kellett összefűznie a lyukasztásoknál – igen, a férje mintha cipész-szíjártó lett volna

 

Valamikor szeptember-tájban jött Salzburgból, hogy a küldője ott tanul egy-két szemesztert valami művészeti suliban, és átjönne Karácsonykor. Akkor ezek szerint jön, és Claire-nek hívják.

 

- Akkor kimész? – hallotta megint apja hangját.

- Jó, megyek – morogta vissza.

 

Összekapta szociológia jegyzeteit, sál-dzseki és kifelé a trolihoz. Szombat volt, és ő még betett egy ilyen szociológia-bevezetős vizsgát magának dec. 23. hétfőre, hogy aztán ne kelljen foglakoznia vele. A magyarra, vagyis az irodalomra hagyott hosszabb időt január második felében, hogy nyugiban olvasgathasson rá.

 

A troliban nem lehet olvasni, mert sötét és rángat is, a pályaudvaron meg kifejezetten félhomály volt a bennragadt füst meg az amúgyis ködös december miatt. Megnézte a vágányszámot a bécsi vonathoz és lekuporodott az üres peronon, a falnak vetette a hátát, ölében a papírjaival. Nemigen lehetett ott se olvasni. Apránként jött néhány szürke télikabátos utas-váró, meg egy hordár targoncával. Aztán bemondták a vonatot – nem sokat késett, nem volt hó – és azon kezdett gondolkodni, hogy mi a francból fogja megismerni azt a csajt.

 

Beszivárgott-becsikorgott a bécsi vonat. Felegyenesedett, és látta, hogyan nyílnak az ajtók és hogyan kászálódnak ki belőle az osztrákok meg más külföldiek, olyan rendes kabátokban meg szép bőröndökkel.  A kalapok és ősz hajak között egy színes kötött sapka jött előre, két oldalt libegő fülvédőkkel, valami perui dolog lehetett, egy lány volt alatta hátizsákkal – hát ez nem volt nehéz, jött is felé. Hát ez Claire.

 

Nővérei régi szobájába költözött be, kettőjük között az a nagy kétszárnyas fehér szobaajtó volt, aminek a felső keretén még ott volt a két lyuk az egykori hintájuk csavar-csigái után. Sose lehetett látni, hogy ki jön épp arra, úgyhogy néhány nagy oldalba-rúgás után le kellett szerelni.

 

Claire normális volt, egy-két évvel fiatalabb nála, olyan tizenkilenc körül. Az elején meg pláne, egész váratlan dolgot csinált. Lefekvéskor jó éjszakát kívánt neki beköszönve – csak angolul beszélhettek, harmadik generációs volt, dán származású apával – és behúzta meg becsukta a kettőjük közötti ajtót. Alighogy bebújt az ágyba, azt hallotta, hogy a túloldalról lenyomják a kilincset – és Claire nem is igazán benézve beszólt, hogy náluk nem így alszanak, nem ez a szokás, és résnyire nyitva hagyta kettőjük között.

 

Ő teljesen kiakadt, de jó értelemben. Az az ajtó éjjel még a nővéreivel is mindig zárva volt, és most meg itt van egy csaj, aki bízik benne. Mert ezt érezte. Teljesen megindult, elszorult a torka az örömtől. Kimászott az ágyából, átkopogott és leült Claire ágya szélére.

 

- Nagyon jó, hogy itt vagy és ezt csináltad – mondta halkan, és szinte fuldokolt az érzéstől.

- Nem tudnék máshogy csinálni – mondta Claire.

 

Nagyon boldogan aludt el.

 

Aztán lement a vizsgája meg a Karácsony is rendben, ajándékok meg kaják, meg egy rakás lemezhallgatás az új lemezekből, amik alatt a lány általában a saját szobájában az íróasztalnál rajzolgatott, de a zene neki is szólt, mert ő már egy éve átvezetett oda is egy hangszórót a nővérének, aki azóta elköltözött. Apránként megismerte Claire néhány furcsa szokását, például hogy a fején hagyta megszáradni a haját, se nem törölte, se nem hajszárítózta. Sokat beszélgettek, de mindig lett valami tüske-féle a végén, valami félreértés vagy ilyesmi. Akkoriban ő minden este 11-kor felhívta Kincsőt, és érdekes módon ő meg mindig ennek az amerikai csajnak adott igazat, ami meg pláne bosszantó volt – egyszer át is vitte hozzá, és tök szimpatikusnak tartotta. Claire valahogy büszke volt, ahogy mondta, magyar és viking vérére, pedig olyan nyugis lány volt, csak épp kerek-perec megmondta mindig, amit gondolt.

 

Karácsony másnapja után még a nővére születésnapja jött, aztán megint szombat, akkorra csináltak egy bulit a barátaival, aki csak tudott átjött, összeismerkedtette őket Claire-rel, de a többiek nemigen tudtak angolul, viszont a legjobb barátja, Nándi, amikor kiderült, hogy Claire rajzol meg fest, elugrott haza a Csontváry-kötetéért és így vagy úgy végigmagyarázta neki. Az lett belőle, hogy a Csontváry ott maradt Claire-nél, hogy majd küld érte egy farmert Nándinak. És megbeszéltek egy közös kirándulást a társasággal Szilveszter napjára, négy nap múlva, mielőtt Claire még hazamegy – közben meg volt egy hétvége, nagyjából a tanulásra, gondolta.

 

És akkor a szombati buli utáni közös vasárnapi ebédkor az apja egyszer csak azt mondta, hogy „miért nem mutatod meg Claire-nek az Úttörővasutat?” Hát megakadt a torkán a falat. Ekkora baromságot! Egy amerikai fiatal csajnak Úttörővasutat mutogatni?  De sajnos az apja az egészet angolul mondta, és Claire azt mondta rá, hogy érdekli és szívesen.

 

Úgyhogy kaja után átvillamosoztak Budára, aztán a fogaskerekűvel fel a végállomásig, meg séta az Úttörővasúthoz. Akkorra már kezdett a december végi hidegben hirtelen lemenni az amúgyis csak derengő Nap. Elmondta odafelé röviden ezt az egész úttörő-dolgot, megtoldva a KISz-szel amit már otthagyott, mert elege volt az egészből. Visszafelé átvágtak a kopasz, vékony fák között, hogy majd gyalog mennek lefelé, és akkor felragyogtak a csaknem vízszintes fénycsíkok a szürke téli fatörzsek között. Ő már ment volna lefelé, de Claire visszafordult, és lemaradva vagy húsz méterre megállt naplementét nézni. Így álltak ott, távol egymástól, és azt gondolta, hogy ez akár romantikus is lehetne, ha elmesélné valakinek. Ez a távolról megosztott és meg nem osztott néhány pillanat.

 

Aztán elindultak szótlanul a sötétbe forduló úton lefelé, a kerítések mellett kutyák ugatták meg őket fel-alá rohangálva.

 

- Ezt szeretem – mondta hirtelen Claire, és barna szeme felcsillant az utcalámpa fényében.

- Mit? – kérdezte.

- Azt, hogy ezek a kutyák megugatnak, de itt maradnak a kerítés mögött, én meg megyek tovább – jelentette ki a lány.

 

„A kibaszott életbe”, gondolta „a rohadt, kibaszott életbe! Akkor most azt mondja, hogy én itt ugatok neki, ő meg továbbmegy néhány nap múlva, és én itt maradok a rács mögött?”

 

Egy mukkot nem szólt hozzá hazáig.

 

Innentől kezdve a dolgok teli lettek apró tüskékkel, mindenféle megjegyzésekkel. Másnap hétfő volt, a vizsgája lement, de már visszafelé számolta azt a néhány napot, amikor majd Claire elmegy Szilveszter után. Erre este a lány azt mondta a konyhában a vacsoránál mindenki előtt, hogy hosszabbítani szeretné a tartózkodási engedélyét, mert még maradna. „Elviszed holnap a rendőrkapitányságra?” – kérdezte az apja.

 

Tehát másnap, Szilveszter reggelén, amikor már majdnem indultak volna arra a kirándulásra, elkísérte a kerületi rendőrkapitányságra hosszabbítani. Persze tolmácsolnia kellett, és akkor jött a formanyomtatvány, és azon az adatokon kívül egy kérdés, hogy „mi okból kívánja meghosszabbítani a tartózkodását?”  Megkérdezte Claire-t, mit válaszoljon ide.

 

- Minden különösebb ok nélkül – mondta.

- Ezt írjam be? – kérdezett vissza.

- Igen – bólintott a lány.

 

Beírta és beadta. Néhány perc várakozás után minden további nélkül megkapták a meghosszabbított tartózkodási engedélyt, és elindultak haza – menet közben a lány azt mondta, hogy ő most itthon maradna, ma nem tud menni kirándulni.

 

Így hát nélküle érte utol a társaságot a Margit-híd budai hídfőnél, merthogy HÉV-vel mentek Kőhegyre a szokásos Pomáz-Kőhegy-Szentendre úton, beleértve egy kis egy kis focit a menedékháznál. Nem tudott eligazodni a lányon – vajon minek hosszabbított Claire, ha eléggé úgy tűnik, hogy nem érzi jól magát itt? Egy ideje inkább szívatásnak tűntek a dolgai, ha például egy ajtónál előre engedte, kikérte magának, hogy ő is ki tudja nyitni meg ilyenek. Meg azért kényeskedésnek érezte, hogy nem jött el kirándulni. A ködös-nyirkos téli napon egyébként rövidre vették a focit, merthogy úgyis jött még a szilveszteri buli, amihez a lányok persze át akartak öltözni. Viszonylag gyorsan mentek lefelé a kavicsos turistaúton, egyszer egy teljesen fekete sima kavicson akadt meg a szeme, amit felvett – egész jó fogása is volt, úgyhogy hazavitte.

 

Újévkor Claire azzal állt elő, hogy meg szeretné látogatni a vidéki rokonságát. Ezekről addig senki nem tudott a családból – és mint kiderült, ez Rudabányát jelentette. Ha már valaki idejött Amerikából, a 220 kilométer meg a majdnem félnapos vonat-út az persze semmi. A nagy önállóság mellett a lány azért azt akarta, hogy menjenek együtt, viszont ezek az udvariasság-elutasítások kicsit fárasztóak voltak. Az utazás előtt meg ragaszkodott ahhoz, hogy magával vigye azt a cserepes növényt, amit, mint kiderült, a kirándulás napján vett meg a közeli virágboltban, mert, mint elmagyarázta, „nincs növény abban a szobában, ahol alszik.” Úgy aludt el a kazincbarcikai gyorson a lábai között a cseréppel, hát csak azért se szólt neki, amikor elkezdett csúszni lefelé – persze amikor meg a szemben ülő bácsi szólt neki emiatt, azt bezzeg megköszönte Claire.

 

Rudabánya 1975. januárjának második napján nagyjából az angol ipari forradalom legnyomasztóbb időszakát idézte. Füstköd a szénfűtésű kályhák és a völgyben megülő pára fojtogató vegyületétől, meg kormos-kátrányos ragacs, bármihez is hozzáért az ember.

 

A rokonság – egy középkorú házaspár – nem tudott angolul, úgyhogy megint előlépett tolmáccsá, persze mivel Claire nemigen tudott vagy akart mit kérdezni tőlük, ténylegesen ő lépett elő rokonná. Sok társalgás amúgy sem volt, a vacsora előtt megágyaztak nekik kettőjüknek (!) a tiszta szoba páros ágyába. Nem tudhatták, hogy ők nem egy pár.

 

Az ágyazás nem volt igazán sima ügy. Claire ugyanis a kaja előtt a tiszta szoba ágyai végében lótuszülésbe ereszkedett a szőnyegen, és néhány Omm! után transzcendentális meditációba kezdett. Ez akkortájt Rudabányán nem volt mindennapos dolog, olyannyira, hogy miután szépen kerülgetve megágyaztak körülötte, szemrehányó pillantásokat vetettek rá mint kísérőre, hogy miféle bolondot hozott ide nekik.

 

De hát a rokonlátogatás is meglett. Aztán még egy pesti alvás után Claire visszament Salzburgba. Otthagyta a schefflérát az íróasztalon, mondván, hogy neki is ilyen virága van otthon – és megköszönte a fekete követ, amit elmenet megkapott.

 

Ezek után szabadult el valami, amire talán egyikük sem számított. Levelezni kezdtek, de úgy, hogy postafordultával a másik azonnal válaszolt. Rajzok és versek jöttek-mentek minden levéllel, és mindegyiken volt valami rejtélyes szám-pecsét, mintha kinyitották és elolvasták volna valahol valakik.

 

Nyár elején pedig megérkezett a farmer a Csontváry-könyvért, át kellett vinnie Nándihoz – a sliccénél feslett volt a varrás, meg az egész csomagot nagyon megcincálták a vámnál…”

 

 

Na, eddig bírta kávé nélkül – azt meg nem akarta, hogy megint ne aludjon. Édua nyújtózkodott egyet, otthagyta a gépet és visszament a hálószobákhoz. De ezúttal úgy döntött, hogy inkább Paul mellé bújik be.