NAPLÓ - 1977. augusztus 10.

(A Napló további részei a keresőablakba naplo szót írva és a keresésre kattintva megjelennek.)

„Amikor felbukkant előtte a felszín a Victoria pályaudvarra vezető mozgólépcsőn, felnézett, és látta, hogy az átcsapódó lapocskákból álló, fekete alapon fehéres számú óra 12:21-et mutat. Tükörszámok, a francba! – gondolta. Néhány éve találkozott egy orosz csajjal, az egyetlen orosszal életében, aki egyrészt baromi jól nézett ki, másrészt igen beszélgetős volt, úgyhogy a körülbelül egy hétnyi ismeretség iskolai orosz szókincsét és mondat-alkotó képességét igencsak kimerítette – viszont tőle hallotta először, hogy ha ők otthon ilyen tükör-rendszámot látnak, az szerencsét hoz. Azután kezdte el figyelni a rendszámokat, amik két-két számból álltak náluk is – de valahogy úgy jött ki neki, hogy az ilyen rendszámok éppenséggel balszerencsével jártak együtt.”

Igen – gondolta Édua, a Világ beszél hozzánk. Ez szerinte is így volt. Számára a világ alig-alig jelentett érinthető tapasztalati valóságot, a semmiben száguldva a csillagok és csillagképek már évek óta alig csigázták fel. A Gépben barangolt, mert hát a Gép mindent tartalmazott, amit az űrhajó indulásakor a világhálóról le lehetett tölteni. Ezt a hihetetlen mennyiségű információt az atomszerkezetbe-írással rögzítették annak idején – néhány évvel azt követően dolgozták ki ennek gyakorlati eljárását, hogy egy Nobel-díjas fizikus tréfásan megjegyezte, hogy hamarosan vigyáznunk kell, hogy be ne lélegezzük az Enciklopédia Britannicát. Itt az űrhajón az utazás évtizedei alatt ki-ki hozzátehette a magáét ehhez az irdatlan információ-halmazhoz. Édua gyakran keresett rá váratlan, szokatlan kapcsolódási lehetőségekre, és úgy érezte, hogy tényleg van egy világnyelv, ami révén üzeneteket lehet kihámozni – pontosabban valójában sokféle nyelv maga ez a világnyelv, de csak akkor válik nyelvvé, ha alávetjük magunkat a logikájának. – Rendben – gondolta Édua, és visszament a fakó hangú naplós augusztus 10-iki bejegyzésének elejére. Kibámult az űrbe és most szórakozásból fennhangon kérte a szöveget.

– Mondd az elejétől! – ez valahogy jól esett. És a Napló engedelmeskedett.

„Amikor felbukkant előtte a felszín a Victoria pályaudvarra vezető mozgólépcsőn, felnézett, és látta, hogy az átcsapódó lapocskákból álló, fekete alapon fehéres kijelzős óra 12:21-et mutatott. Tükörszámok, a francba! – gondolta. Néhány éve találkozott egy orosz csajjal, az egyetlen orosszal életében, aki egyrészt baromi jól nézett ki, másrészt igen beszélgetős volt, úgyhogy a körülbelül egy hétnyi ismeretség iskolai orosz szókincsét és mondat-alkotó képességét igencsak kimerítette – viszont tőle hallotta először, hogy ha ők otthon ilyen tükör-rendszámot látnak, az szerencsét hoz. Azután kezdte el figyelni a rendszámokat, amik két-két számból álltak náluk is – de valahogy úgy jött ki neki, hogy az ilyen rendszámok éppenséggel balszerencsével jártak együtt.

Mindegy, kicsit felgyorsította a lépteit, és így néhány perccel a konzulátus zárása előtt felment azon a kis vasrácsos lépcsőn és benyitott a csillogó feketére festett ajtón.

Odabent egy kábé négyszer-négyes fehér helyiségben találta magát. Szemben a saroknál egy kisablak, mint a pályaudvari pénztáraknál, ahová azonnal odalépett, de hátra sandítva látta, hogy a kis helyiség egyetlen ablaka be van deszkázva valami fehér falemezzel, és hogy az ellenkező sarokból egy rejtett lépcső vezet valahová. Ez a kettő így együtt elég szar érzés volt – kívülről nem lehetett látni, hogy mi történik ebben a fogadó-térben, viszont azon a félig háta mögötti lépcsőn egy pillanat alatt bárki a háta mögé, tehát közé és a bejárati ajtó közé kerülhetett. Azonnal érezte, hogy mindennél fontosabb az, hogy innen ki tudjon majd jutni.

A kis ablak mögött egy középkorú, jólfésült zömök férfi kockás zakóban épp telefonált. És nem zavartatta magát különösebben, épphogy rá pillantva angolul valami rendelés-félét adott le a telefonon. Kihallatszott, hogy articsóka, meg avokádó, meg ananász, meg mandarin. Ezeket odahaza hírből lehetett ismerni, meg futólag egy szőke nő fogpiszkálóján Roger Moore filmekben látni. A kockás zakós ember szép nyugodtan befejezte a megrendelését, aztán megkérdezte, hogy miben segítheti. Ő meg néhány szóban előadta, hogy kint szeretne tanulni, és hosszabbítást kér, és kicsit lengette a kezében az évhalasztási engedély fénymásolatát, amit a Victoria pályaudvar ócska fénymásoló-automatáján 10 pennyért még a múltkor megcsinált.

A kockás zakós elkérte az útlevelét, belenézett, és azt mondta, hogy egy pillanat. Behúzta az üvegablakot, és eltűnt a látótérből. Aztán – épp hogy csak hátra lehetett sandítani közben – visszajött, a kezében nem volt útlevél, csak valami formanyomtatvány, és kinyitotta az elhúzós ablakot.

– A maga útlevele lejárt – mondta határozott hangon. – Maga most kitölti ezt a nyomtatványt, és az első repülőgéppel hazamegy Magyarországra!
– De én kint szeretnék tanulni, van rá engedélyem! – kezdte el megint mondani, kicsit hátrafelé nézve.

A kockás zakós erre valami olyasmit mondott, hogy „akkor ebben én nem tudok segíteni”, és megint elhúzta az üvegablakot – és ő meg jobbnak látta két óriási lépéssel a kijárathoz szökkenni, kiszakítani azt az ajtót és szinte kiugrani abból az egérfogó-szobából. Érezte a friss levegőt, és szinte rohant a Victoria felé, de közben egyre jobban szédelgett.

Úgy érezte, kicsit túlságosan jól sikerült bebizonyítania, hogy a szülei nem jól ismerik Magyarországot. A legszívesebben üvöltött volna. Hiszen az útlevele még két és fél évig érvényes volt, és az útlevél az akkori magyar törvények szerint is csak attól volt  elvehető, akinek nem volt adható, tehát ha ítélettel megállapított bűncselekményt vagy hazaárulást követett el.

Senkije nem volt nemhogy Londonban, de Angliában sem. És nem tudott másra gondolni, hogy most ebben az idegen világban gyakorlatilag elvették tőle az állampolgárságát. Azt se tudta, hogy érkezett vissza a szálláshelyére.

NAPLÓ            

London, Highgate Avenue               Augusztus 10.

  Délután 6h 10m

"Nyakambaszakadt a világ,

  A hazám se kivánja fiát."

Rímnek szép, érzésnek rossz. Dehát most vették el az útlevele­met a követségen, ami nem szívderítő.

Itt állok – mondanám büszkén, de ülök – szóval itt állok egy szál útlevél nélkül, mint Fülig Jimmy vagy Galamb, vagy akárki a Rejtő könyveiben.

Mi lenne, ha egy viharos éjszakán belopakodnék Amerikába? Azt hiszem sokan csinál­ják. De rám egyhamar rámkennék, hogy kémkedek. Bár ezt Gorcsevre is rákenhették bármikor. Tehát ez még mindig nem rossz ötlet.

Na, most épp egy telefonra várok Budapestről, vagyis én telefonálok haza, hogy ne segítsenek, mert az csak árt nekem, mintha csak Piszkos Fred segítene. A látszat! Valamit ki kel­lene találni, mintha látszólag az lenne, ahogy ők gondolják. Csak még ki kell találni, hogy kik azok az ők, és hogy ha már tudom, hogy ők kik, akkor vajon hogy gondolják. Kicsit bonyo­lult.

Lesz vajon ebből Egy másik őrült naplója? A világ úgy látszik keveset javult azóta.

Szóval, mint Lót felesége visszanéztem, és elvesztettem az útlevelemet. De még nem vagyok sóbálvány, egyelőre. Viszont bebizonyítottam egy kissé a szüleimnek, hogy az ilyesmi nem a legjobb megoldás. Milyen egyszerűen elvette az útlevelemet az a fickó! Mint egy rabló, mint egy simlis kereskedő. Látja? Nem látja? Na látja!

Itt az orrom előtt játszotta el Komlós legszemetebb poén­ját – csinálhatott, amit akart, én csak állok és nézek.

Ó milyen buta, pici pasasok ezek, akik két ügyfél között a zöldséget rendelték meg! Dehát az életünket mindig ilyen buta pici pasasok intézik, mert ők mennek el ügyintéző­nek. Csakhogy nem szabad hagyni, hogy ilyen buta pici pasasok foglalkozzanak velünk – bár jól tudom, hogy most egy kicsit kálváriát fogok járni a hivatalok között.

Érdekes lenne, ha visszaadnák az útlevelemet, dehát épp arról próbálom lebeszélni a szüleimet, hogy bármit is elkezdje­nek otthon.

No, kedves menekült barátom? Hogy ízlik a kegyelemkenyér? Megyünk kapitalistáék­hoz mosogatni? Ugye milyen jó kérdések ezek. És mennyire ők próbálják ebbe belelökni az embert. Nem­csak próbálj­ák, bele is lökik. Most például a budapesti tele­fonköz­pont nem veszi föl a telefont. Milyen szép volt az a könyv, hogy Ha a világon mindenki ilyen volna?

Hát azért ilyenek ne legyenek az emberek. lehet, hogy fel kell hívnom Bécset, és majd ők felhívják az otthoniakat? Meg­próbálnak engem így is elszigetelni az otthontól? Furcsa lenne, ha ennyire fontos lennék nekik. Képzelj el egy akciót: gyorsan körbetelefoná­lok, és egyszerre próbálja meg hívni Budapestet New York, Bécs, London, Párizs. Milyen gyö­nyörű elektromos szívverés lenne – és a szív halott. Egy lyuk van a világ köze­pén, ami elnyel minden hangot, minden üzenetet és még az útle­veleket is. Egy nagy szippantó. most éppen ez Budapest, a hazám, egy szép város, önmagának Hirosimája. Fél tőlem, elbújik előlem.

És szól a Négy évszak valahol, szomorúan és bizakodón.”