A MÚLT NE ÁLLJON A JÖVŐ ÚTJÁBA - megemlékező beszéd, Nagymaros, 2017. június 4.

                                                             Historia eszköz, nem bíró.

                                                                                      Madách Imre

Striker Sándor:

Tisztelt Polgármester Úr!

Tisztelt Megjelentek!

Kedves Nagymarosi Honfitársak!

Köszönöm, hogy eljöttek erre a megemlékezésre, és köszönöm, hogy szólhatok, beszélhetek Önök előtt.

Olyan alkalomból szólok, olyan alkalomból vagyunk együtt, amit rajtunk kívül nem érthet meg senki, rajtunk, magyarokon kívül. Ezért szólok hangsúlyosan Önökhöz, mint honfitársakhoz. Mert egy nyelven beszélünk.

A mai nap a magyar történelem egyik tragikus fordulópontjának évfordulója.

A mai nap a múltról szól, de én mégsem csak a múltról fogok beszélni.

A mai nap a nemzetről szól, de én mégsem csak a nemzetről fogok beszélni.

A múltat nem tudjuk megváltoztatni, és felelősek sem a múltunkért vagyunk.

A magyarság történetében sajnos sok tragikus fordulópont volt, a muhi csatától a mohácsi vészen, a világosi fegyverletételen át a XX. század különböző politikai ábrándjaiból eredő nemzeti és személyes tragédiákig.

Szándékosan beszélek fordulópontokról. Mert a világ folytonos mozgásban van körülöttünk, főként az emberi társadalmak, a nemzetek és kultúrák, ha úgy tetszik, a civilizációk világa itt forrong körülöttünk, és mindig is itt forrongott a Kárpát-medence körül.

Az I. Világháborúba is ábrándos politikai vezetéssel, politikai ábrándokkal küldte a személyes tragédiába fiatalok tíz- és százezreit a kor még nagyobb hatalmat akaró nagypolitikája. Talán sokan tudják, hogy kivont karddal, nyalka vörös huszár-uniformisban vezették neki a magyar huszárok százait az orosz ágyútűznek, olyan bátorsággal, hogy az őket lemészároló orosz tábornok utána gratulált a nagyszerű, férfias rohamhoz.

Tudom, hogy miről beszélek: két nagybátyám közül az egyik katonaorvosként szolgált a fronton úgy, hogy utána soha többé nem volt orvos, a másikuk pedig lovastisztként Galíciában, és a pesti kórházban ébredt csak fel, évekig depresszióssá válva a hadszíntéri sokktól.

Tehát a politikai ábrándok, a politikusok ábrándjai és hitegetései az utóbbi 120 évben gyakran torkollottak nemzeti, de mindenképpen személyes, egyéni tragédiákba.

Önök között, az itt megjelentek között az hiszem szinte mindenki érintett ezekben a személyes tragédiákban.

Jómagam is az érintettség okán vállaltam el, hogy most itt nyilvánosság előtt beszéljek.

Az érintettség mindannyiunk személyes érintettsége: ki ne lenne érintett a múlt nemzeti tragédiáiban, Trianon ilyen vagy olyan hatásában az ittlévők közül?

Az én családom, vagyis a jómagam és feleségem családtagjai mind-mind az Osztrák Magyar Monarchia területén születtek és éltek: képzeljenek maguk elé egy térképet, és mondom hozzá a szülővárosokat: Ungvár, Bánhegy (Dluha), Vágújhely, Budapest, Szarajevo, Pozsony, Bécs, Sátoraljaújhely, Losonc – a kilencből kettő maradt a Trianon utáni Magyarországon.

Sőt – a jelenlévőknek aligha kell magyaráznom, milyen érzés lehetett a nagyszüleimnek és anyámnak soha többé nem látniuk otthonukat, anyám szülőházát Sátoraljaújhelyen. Egyetlen külföldi se értheti meg, hogy amikor vasutas nagyapám a Monarchia hadiflottájában leszolgált négy év után haza akart menni, soha többé nem tehette meg, mert Sátoraljaújhely vasútállomása, aminek ő az állomásfőnöke volt, a trianoni határ túloldalára került – s az otthonuk, mindenük ott is maradt, többé nem mehettek oda. Anyám 99 évig élt, de soha nem látta meg többé szülőházát – nem tudta rávenni a lélek. Ahogy én sem voltam még se Ungváron, se Vágújhelyen, se Bánhegyen, mai nevén Dluhán.

Próbáltak ezen változtatni, jól tudjuk. Itt van a kezemben anyai nagyanyám levelezőlapja 1938. november 5-iki keltezéssel, amiben ezt írja szüleimnek a Felvidék egy részének visszacsatolása után:

"Drágáim!
Nagy nagy szeretettel köszöntelek Benneteket a mai napon a megnagyobbodott édes Magyar hazánkból, a jó Isten adjon mindnyájunknak - akik jönnek és akik itthon vannak - egy szebb boldogabb jövőt!"

Hát nem teljesülhetett a vágya, s ő maga sem élte túl a vészt.

És most, ahogy a múlt héten elmentünk Pozsonyba, olyan szívfájdalommal fogott ott el, hogy ma is sajog.

Visszahúznak minket a múlt sebei.

Visszahúz minket gyönyörű Himnuszunk szomorúsága és passzivitása.

Visszahúz minket tragikus Szózatunk fájdalmas magára-maradottsága.

Visszahúz minket tragikus, szimbolikussá növekedett múlthoz kötődésünk, néha akadályozva minket az előbbre jutásban.

Ahogy itt állok Önök előtt, azt kívánom, bárcsak ne itt állnék. Mert útba vagyok, útba vagyunk. Azt kívánom, hogy ez az országzászló és ez az emlékmű bárcsak Nagymarosnak egy olyan pontján lenne, ahol jobban illeszkedne Nagymaros történeti értékéhez. Mert Nagymaros azért lett polgárváros a középkortól, mert szemben fekszik Visegráddal, a királyok nyári rezidenciájával, és innen táplálták a komp segítségével a királyi udvart.

A komp tette Nagymarost Nagymarossá. Ugye értik, miért hangsúlyozom, hogy a múlt ne álljon a jövő útjába? Hogy a múlt emléke akár bénító ballaszttá is válhat?

Ha egy testrészünk kiesik a vérkeringésből, elsorvad, ha egy város, térség kiesik a társadalmi-gazdasági keringésből, ugyancsak sorvadásnak indul.

A világ körülöttünk folytonos mozgásban van, az utak egymáshoz bizony nagyon fontosak.

Beszéltem a minapi sajgó pozsonyi látogatásunkról – külön keserű adalék volt látni, hogy az M1-es autópályáról Pozsony felé leágazó út tíz-egynéhány kilométere a határig még csak nem is autóút, csak szembeforgalmas, szűk leágazás. Ki építse ki az életerős, kedvcsináló forgalmat felkínáló autópályát Pozsony felé? Azok, akik nem is Pozsonynak hívják?

És ki fogja kiküzdeni azt a két kilométernyi hiányzó jó utat hazáig, ha nem mi, Nagymarosiak?

A múltra emlékeznünk kell – de a jelenért és így főként a jövőért igenis mi vagyunk felelősek.

Ady Endre óta fátumként emlegetjük, hogy kompország vagyunk Kelet és Nyugat között. Nem véletlenül emlegettem én a kompot. Mert a komp bizony stratégiai és kereskedelmi pont – lehetne élni Magyarország helyzetével, lehetne nemzetközi találkozóhellyé tenni, ahogy Bécs is konferencia-központ lett egy álmos kisvárosból vagy 30 évvel ezelőtt.

Ahogy Nagymaros is előbbre lépett az utóbbi években, saját múltjára építve és saját múltjából tanulva: lett piac és lett strand, és lett védelemül, biztonságul árvízi gát.

És a nemzeti összetartozás napján a mindennapi összetartozást, a személyes tragédiák helyett a biztonságot, segítséget és vitalitást jelentő lehetőségek megszületését is elősegítő jelenről is kell beszélnünk.

Mert kevés beszélni, hangzatos, nagyon szép mondatokat mondani évente egyszer, de összetartozunk-e az év mindennapjaiban?

Mert végezetül meg kell, hogy lepjem Önöket egy kérdéssel. Gondoltak-e valaha is arra, hogy Trianon adott is valamit?

Az önálló magyar államiságot, kis híján 400 év után. Szuverén államként jöttünk ki az összeomlott Osztrák-Magyar Monarchiából, ahol bizony korántsem voltunk függetlenek – s kijöttünk a kiegyezés előtti és az 1848-49 előtti Habsburg birodalomból és az azt megelőző 150 éves török hódoltságból.

Mert a XIX. századnak, a történeti Nagy-Magyarországnak is megvolt a maga terhe, ahogy azt Madách Imre megfogalmazta: minket nem érthet meg senki, mert „mi egy ketrecben élünk a medvével.”

A XX. században tragikus veszteségekkel kikerültünk ebből a közös ketrecből, azt gondolom, a XXI. században nem kellene behívnunk többé a medvét.

Újra része lettünk gazdaságilag és politikailag is annak az Európának, aminek kulturálisan ezer éve folyamatosan része is voltunk. Ha a németek és a franciák annyi évszázad gyűlölködő háborúskodása és sok százezres, sőt milliós áldozata után békében és egymást támogatva tudnak együttműködni, nekünk is sikerülnie kell békésen alakítani partneri és mégis büszke jövőnket Európa közös részeként a Kárpát-medencében. Meg kell őriznünk és meg kell becsülnünk azt az óriási előrelépést, hogy három Trianon utáni szomszédunktól gyakorlatilag nem választanak el minket határok.

Saját kezünkben van e tragédiák után a sorsunk. Ahogy mondtam, a jelenért és a jövőért immár mi vagyunk felelősek. A múltunkat ne felejtsük, de ne hagyjuk, hogy a jövőnk útjába álljon.

Kedves Nagymarosi Honfitársaim! Ezen az emléknapon magamnak és mindannyiunknak egy olyan magyar hazát kívánok, ahol lehet jövőt, lehet életet tervez-ni és érdemes benne élni – mert tudjuk, érezzük, és nap mint nap bizonyítjuk, hogy összetartozunk.

Köszönöm figyelmüket!

Nagymaros, 2017. június 4.