KEMÉNY ÉS PUHA DIKTATÚRÁK EMLÉKE

Egyetemista éveink alatt sokunk folytatta a hétvégi foci gimis hagyományait, csak most már új kispályás bajnokságokban, új társaságokkal is.

Belecsöppentem én is egy új csapatba. Így vasárnap reggelente, folyton vitatott, de a pálya lefoglalása érdekében minél korábbi kezdési időpontban találkoztunk a Margitszigeti Úttörőstadion és a Sportuszoda közötti kis park aszfaltozott pályáján, és ez nagyjából 3-4 óra (!) folyamatos játékot biztosított mindannyiunknak. A csapat jórészt joghallgatókból állt, akik közül sokan egyébként mára a magyar és nemzetközi közélet ismert szereplőivé váltak.

Így fociztunk néhány héttel az 1973. szeptember 11-iki chilei katonai puccs után is a Szigeten amikor egyszer a labda átröpült a magas kerítés fölött az Úttörőstadionba. Ez persze már megesett korábban is, csak korábban némi kiabálás után az épp aznapi gondnok-éjjeliőr vagy odajött visszarúgni, vagy megengedte, hogy átmenjen érte valaki a futópályára-gyepre, ahol épp a labda kikötött.

De aki ezúttal ott ügyelt az Úttörőstadion szokott ürességére, nem akart néhány lépést se megtenni az irodájából, sőt a hangosan kiabált kérések ellenére vissza is húzódott oda. Focizni viszont labda nélkül nem lehet, tehát egyikünk a szokásos módon elkezdett átmászni a bőrért a kerítésen.

A krapek erre előbukkant a vöröstéglás öltöző-sor valamelyik ajtajából és a legnagyobb meglepetésünkre ráküldte a labdáért igyekvőre a farkaskutyáját. Ez nem volt tréfadolog, egy csaholva rohanó farkaskutya elől nagyon gyorsan vissza kellett mászni – az őr pedig ezután  komótosan odaballagott és kérésünk ellenére nem visszaadta a labdát, hanem kutyája kísérete mellett bevitte az  Úttörőstadion irodájába.

Hát ez az egész nálunk eléggé kiverte a biztosítékot, mivel Santiagoban ezidőtájt az ottani Nemzeti Stadionban hasonló farkaskutyás módszerrel őrizték a puccsban letartóztatott politikai foglyokat, amit a Híradóban persze folyamatosan mutattak.

A jogérzékenységben és fizikai adottságokban egyaránt fejlett társaságnak azonban alacsony tűrőképessége volt az önkénnyel szemben. Így ketten átmásztak közülünk, és egy sárga-fekete padot átdobtak a kerítésen át a mi oldalunkra, mielőtt az újból oda uszított csaholó farkaskutya odaért volna. A kerítéshez siető őrrel pedig közöltük, hogy ha visszakapjuk a labdát, visszakapja a padot.

Némi vita után elment, és tíz perc múlva szirénázó rendőrautó fordult rá a Margit-híd szigeti lejárójára, és persze behajtott egyenesen a salakos futópályára. Ott kényelmesen kiszállt belőle a két vasárnapi ruhás rendőr, és félrevonult az őrrel. Azután odajöttek a kerítéshez, és megkérdezték, hogy mi a helyzet.

A tárgyalás meglehetősen rövid idő alatt lezárult. A rendőrök azt mondták, hogy adjuk vissza a padot, az őrt pedig elküldték a labdáért. És mi focizhattunk tovább, azzal az érzéssel, hogy nálunk azért nem csinálhatnak 1973. szeptember 11-es förmedvényt egy stadionból.

Ha elmondanám, kik voltak az őr és a rendőrök akkori tárgyalópartnerei, ma már senki sem csodálkozna ezen a végkimenetelen. Hogy az idei úszó-világbajnokság egyik ifjú magyar kiválóságát parafrazáljam – a puha diktatúrában is számított, hogy kinek mi volt a gatyájában.