Hazám

Európa védőbástyája vagyunk, ezen az eszmén nevelkedtünk. Az egri csillagokon és Szondi két apródján. S azon - ahogy Vörösmarty írta - hogy a nagy világon e kívül nincsen számunkra hely.

E szent eszmék találkozási pontján élünk. Oda vetődtem a minap, ahol e két nemzeti gondolat a magyar valóságban összefut: a budapesti Szondi és Vörösmarty utcák kereszteződési pontjára. A gyönyörű késő őszi napsütésben felnéztem hazám és szülővárosom egére, és ez a bástya magasodott előttem.

A reménytelenség és önmagába zárkózás bástyája. A kiúttalanság és a kitérdekel, szarok rá bástyája.

Szondi György és Vörösmarty Mihály iskoláinkban belénk sulykolt pátosza és romantikus hazafisága ebben a szimbolikus képben egyesül 2015-ben, elárulva neveltetésünk csődjét és az utóbbi 70 év zavaros, önsorsrontó tévelygését. A gyakorlati tennivalók elébe helyezett Hungaro-Disneyland magunkra utalt kaparjkurtaságát.

Jó Szondi György, bús Vörösmarty Mihály, nem éltetek hiába.

Lefényképeztem, de ki-ki megnézheti magának, ha rákeres a neten itt.