HAMAROSAN ITT - A NAPLÓM 1977-BŐL 3.

Az 1977. nyarán kezdődő egy évnyi út előkészítő lépéseinek és megvalósításának terve már tavasszal a fejemben volt. Fel voltam készülve a kockázataira, például hogy - azon kívül, hogy talán egy életre nem kapok útlevelet - kitesznek az egyetemről is.

Erről azt tartottam, hogy négy év tudása már mindenképpen a fejemben lesz addigra. Az ötödév első fele pedig lényegében tanítási gyakorlat, ami már azért nekem megvolt, hiszen egyetem előtt egy évig, igaz alsó tagozatton, de tanítottam Dabas-Sáriban, a második félév pedig lényegében szakdolgozat-író félév, amiinek tartalmáról már megállapodtam Mezei József tanárommal - Lucifer, a tagadás szelleme - és azt valahogy úgyis megírom majd, gondoltam. Az, hogy nem lesz tanári diplomám, úgy véltem négy év képzés után nem nekem fog nagyobb kárt okozni - hiszen fizikai munkával mindig is többet kerestem, mint tanítással.

De ott volt a fejem felett lebegő katonai szolgálat. Néhány évvel korábban egy vonaton beszélgettem egy iráni sráccal, aki elmondta, hogy Iránban az egyetemi hallgatók - ez a Sah alatt volt még - katonai szolgálati idejükben vidékre mentek tanítani. Ez tetszett, de nálunk akkor nem így volt. Két-három év normál illetve határőri katonai szolgálat helyett az egyetemre-főiskolára felvett srácok "előfelvételisekké" váltak, és egy tanulmányi évnyi sorkatonai szolgálatra vitték be őket tanulmányaik előtt. Utána pedig behívhatták őket fél év tartalékos szolgálatra. Mivel engem 182 centivel és 59,5 kilóval nem tartottak alkalmasnak az amúgyis nagy korosztályomban egyetem előtt, ahogy már írtam, 1976. őszén újra soroztak és alkalmas lettem. Így ott állt előttem az egyetem után esedékes másfél évnyi sorkatonai szolgálat.
 

De ott állt előttem a költő Bari Károly példája is, aki elutasította a katonai szolgálatot. Nagy megkönnyebbülés volt nekem, hogy nem nekem kell ezt elsőként megtennem. Így tehát már 1977-ben arra készültem, hogy 1979-ben, az egyetem végeztével be fognak sorozni, és én azt el fogom utasítani.

Biztos, ami biztos, 1977. márciusában megírtam indokaimat, hogy miért fogom elutasítani a sorkatonai szolgálatot. Fő érvem az volt, hogy nem kényszeríthetnek törvénnyel a haza katonai védelmére, ha egyszer nem a szabad akaratomból születtem ide. És az ember csak azért felelős, amit saját akaratából tett.

A második érvem az volt, hogy "Az emberiség léte nem katonai kérdés. A Föld lakossága katonailag elpusztítható. De katonailag nem tartható életben."

És írtam még hozzá mai szemmel nézve egy érdekes dolgot - nem tudom, ki mennyire szokott előre gondolkodni, de most negyven évvel később, egész érthetőnek tűnik, amit 1977-ben állítottam:

"Ha a jelent pedig katonai kérdésnek fogjuk fel, az úgy mutatkozik meg, mint a középkori pestis. Elárasztjuk a világot fegyverrel, ami ott pusztít a legjobban, ahol rosszak a körülmények, s ennek a továbbgyűrűzése visszatámad a kiindulópontokra, megingatva a termelésen, iparon nyugvó fejlett országok helyzetét."

S ami ellen, mint írtam védőbeszédem befejezéseként 1977. március 3-ikán: "mert élek - tiltakozom."