Jelenlegi hely
Eposz és démosz
Leleményes Odüsszeuszként próbálunk hajózni még néhányan e honban, hogy Szküllák és Kharübdiszek el ne ragadják a hajónkat, s juthassunk át a holnapi létbe – méghozzá úgy, hogy valamicskét hozzá is rakhassunk a közöshöz.
Ez utóbbi különösképp bántja az égiek orrát. Le-lecsapnak mindenre, minek oszlopi közt bemutathat valamit a tehetség, így nincs választás: Küklópszok, Kirkék vagy rosszabbik esetben Kalüpszók szigetén kötheti ki hajóját immár bárki, aki alkot és művét bemutatni kívánja. Jobbik eset még nincs, pedig készül az is nagyonis már.
Így járt Malgot, a szobrász, kikötvén a Műcsarnok oszlopi közt. Fáj ott minden műve, vékony, szúrós, és néma a legtöbb szája, de beszédes az összkép.
Aki többet kíván megtudni felőlük s róla magáról, inkább nézze meg, mit rögzít a kíváló Götz Eszter könyve – nyissa a 147-től és mindent megtud, amit eposzban sem jegyzett le erősbben egykor a nagy vak lantos sőt, - a jövőt is.
x x x
A démoszról már nem szükséges metrumban fecserészni. Csak azt nem gondoltam még soha végig – pedig kamasz voltam még, amikor Hegedűs Géza Milétoszi hajósát faltam –, hogy vajon mi sürgette Dareioszt, majd a fiát, Xerxészt is arra a képtelen vállalkozásra, hogy felkerekedjenek Perzsiából óriási hadaikkal a parányi Athén ellen. Miért nem tudtak békén ülni hatalmas birodalmuk kincsei közt palotájukban, bókoló alattvalóik kellemetes körében?
Miért volt a bögyükben Athén? A Hollán Ernő utcában, a Duna, majd Odeon mozik felében működő Budapest Jazz Club színpadának beavató színháza - és Aiszkhülosz – szerint a demokrácia. Hát szerintem a Norvég Alap. Mindegy, mindenesetre elindultak útjukra a Halhatatlan TEK-esekkel – akkor még csak tízezren voltak – kétszer is egy-egy nagy Békemenetben. Elköltöttek egy nagy rakás pénzt az egészre, időnként megvásároltak árulókat (igaz, ki is tömték a pénzzel szó szerint), lerombolták Athént és kész. Az athéni polgárok szerencsére előtte még időben külföldre (bocs, csak Szalamiszra) menekültek.
Aztán hazamentek, és újjáépítették a városállamukat, agórával, teátrummal meg egy templommal, melyben mellesleg Pallasz Athéné szobrát állították fel, aki nem a zsigeri gyűlölködés és a gonosz perzsa pusztítók, hanem az ész istennője volt. Erről már nem szólt Aiszkhülosz a „Perzsák”-ban, de a szabadság és tudás manapság ostoba témáiról még írogatott a „Leláncolt Prométheusz”-ban, melyet balszerencsénkre ezekkel a kezdő sorokkal indított el, a jövőt és Ady Endrét még nem ismerve (Trencsényi-Waldapfel Imre fordításában):
„A föld határa már ez itt, ahol vagyunk,
a szkűtha táj, embernemjárta pusztaság.”
Így neo-korintoszi oszlopaink közt ma sem a Zephyr, de korunk eposzi hősei lengedeznek.