EGY VÁRATLANUL LIBERÁLIS PÁRTPROGRAM ÉS TÖRVÉNYJAVASLATA

Alig akar hinni az ember szemének-fülének, amikor emberi életek közvetlen veszélyének idején elsőként a gazdaságélénkítést hirdeti meg egy ország kormányzata, és csak azután megy betegekhez. Tőrőlmetszett liberális politikai álláspont ez, nagyon hasonló az amerikai elnök által meghirdetetthez. Munka nélkül ne kapjon senki pénzt, legalábbis a marxista munkaérték-elmélet és a mi jelenlegi kormányunk szerint: tartsa csak fenn magát mindenki a munkaereje áruba bocsátásával. Ha bezárja a gyárát a gyáros, nem gondja az alkalmazottja sorsa. És persze nem a gyáros gondolkodik liberálisan, hanem az a politikus, aki erre reagálva neki, a gyárosnak ad közpénzt, hogy ne menjen tönkre, nem pedig a dolgozónak, hogy az utóbbi életben maradjon. Ez telivér liberális kapitalista politika. Így történhet meg, hogy míg a mai Magyarországon néhány külföldi nagyvállalat ad juttatást a járvány miatt nem dolgozó magyar munkavállalóinak, addig a magyar kormányfő a Parlamentben azt üzeni mindenkinek, gondoljon bele, jó-e, ha a közpénzből kapnának az emberek ilyen munka nélküli jövedelmet.

Na, „ha még egyszer azt üzeni” – mi akkor hiszünk valakinek. Üzentek is még egyszer, az oktatás és kultúra területén. Hat egyetemet ki kívánnak tenni a közszférából alapítványi működtetésbe, majd előkészítették, hogy a könyvtárak, múzeumok és közművelődési intézmények közalkalmazottait rakják ki a közszférából. Ismerős ez valahonnan, ugye?

Bizony, igazi liberális program volt ez, a Szabad Demokraták Szövetsége hirdette meg és kísérelte meg megvalósítani. Ki kell tenni az elefántot a porcelánboltból, mondták, azaz az államot a kultúrából. Rossz metafora volt, hamis premisszával. Itt nálunk, Kelet-Közép-Európában a porcelánbolt legszebb kincsei a késői nemzetállammá válás folyamata során létrejött, törvények által született és később közpénzből finanszírozott kulturális intézmények voltak. Az állam és a kultúra egymást összetartó erővé tételéért küzdött 1848. március 15-ike nemzedéke, és ezt 1867-re tudták elérni, akik akkor életben és itthon voltak még.

Ráadásul a közművelődés és a közkönyvtárak esetében – melyek jószerével más egyéb kulturális színtér nélkül a 8 milliós nem fővárosi lakosság kulturális valóság közkincsei – önkormányzati hatáskörbe kívánt belenyúlni az SzDSz – s ennek megfelelően most a FIDESz is. Ezek a lakosság, és az általuk megválasztott helyi önkormányzati testületek illetékességi körébe tartozó kulturális létesítmények, működtetésükre a mindenkor ott élő lakosság arányában kapják hozzá a közpénzt, melynek felhasználása közfeladat.

Igazi liberális javaslat, hogy e közfeladat végrehajtását ki akarják most venni a közszolgálatból, ahogy a nemzet közkincseivel, a múzeumi értékekkel foglalkozók munkáját is. Tudom, hiszen a doktriner liberálisok nem is akarták eredetileg ezt a törvényt. Magam voltam e kulturális alaptörvény előkészítésének tárca-felelőse 1997-ig, amikor decemberben  a parlamenti szavazáskor a FIDESz egységesen ellene szavazott, néhány keményvonalas SzDSz-es képviselővel együtt.  

De miért nevezhető ez egy párt- és nem pedig kormányprogramnak? Nos, mivel a mostani törvénymódosító javaslat egy jogállamiságot el nem ismerő pártprogram része – bebizonyítom lentebb – azaz ténylegesen nem is egy pártprogram, hanem egy egypárt-program. A hatályos törvény ugyanis a helyi közösségekre és az általuk megválasztott önkormányzatokra bízza, hogy milyen kulturális-művelődési tevékenységeket kívánnak intézményeikben-színtereikben folytatni. De elhatárolja ezt a más – az egyházakra és pártokra, vagy éppen tudományos testületre vonatkozó – törvények hatályától, mert ezek más közpénzből, más feladatokra kapnak törvényes állami támogatást. Így rendelkezik a még hatályos, kulturális tevékenységekre fókuszáló törvényszöveg: „3. §. Az állami és a települési önkormányzati fenntartású muzeális intézmény, könyvtár és közművelődési intézmény nem lehet elkötelezett egyetlen vallás, világnézet vagy politikai irányzat mellett sem.” E rendelkezés helyébe a mostani javaslat szövegében és indokolásában a következő szöveget tartalmazza: „Az állami és a települési önkormányzati fenntartású muzeális intézmény, könyvtár, közművelődési intézmény és közösségi színtér elkötelezett az Alaptörvényben rögzített alapelvek mellett.” Ez a szöveg korántsem az elkötelezetlenséget, hanem annak ellentétét írja elő.  Igazi gumifogalmakat használ, amelyek a régi pártállami törvényekben szerepeltek. Utoljára a kommunistákat tömörítő MSzMP által javasolt 1976. évi közművelődésben szerepelt ilyen kifejezés, mégpedig például így: „A Magyar Népköztársaság - a szocialista hazafiság és az internacionalizmus elveinek megfelelően - a közművelődési tevékenység révén is támogatja a népek közötti kulturális kapcsolatok szélesítését…” Ez az elvi elköteleződés nem törvénybe való, mert jogilag bizonyíthatatlan. A mostani módosítás indokolása le is leplezi ezt a törvényhez méltatlan szándékot:

„Az Alaptörvény lefekteti és garantálja az alapvető jogokat és kötelezettségeket, ennek keretében a gondolat, a lelkiismeret és a vallás szabadságához fűződő jogokat, mindezeken túlmenően pedig a nemzeti hitvallás révén általános érékeket fogalmaz meg. A rendelkezés révén pontosításra kerül a törvény hatályos szövege.” (A kiküldött pdf-ben az ’érték’ szóból hiányzó ’t’ betűt nem áll módomban beléhelyezni a hivatalos törvényjavaslat szövegbe, mert hamisítanék.)

Egyrészt ez nem „pontosítás”, hanem változtatás, itt szándékosan valótlan állít az indokolás. Másrészt – és ez a súlyosabb – az Alapörvény nemzeti hitvallására hivatkozás kívül esik a jogállamiság keretein, ezt maga az Alkotmánybíróság mondja ki. Az Alkotmánybíróság saját állásfoglalása szerint ezek alapján nem fogalmazható meg jogi kérdés: „Amennyiben indítványában az Alaptörvény Nemzeti hitvallására, valamint az Alapvetés vagy az Állam című részben található rendelkezésekre hivatkozik, vegye figyelembe, hogy ezek önmagukban általában nem biztosítanak jogot.” Jogilag zavarra ad lehetőséget tehát a törvénymódosító javaslat e paragrafusa, valódi, pártállami gumiszabály-szöveg. Mondanék egy különös példát, milyen problémákat okozhat. Az Alaptörvény H) cikk (1) pontja értemében „Magyarországon a hivatalos nyelv a magyar.” Mármost ha ezen „alapelv mellett” működik „elkötelezetten” egy közművelődési intézmény vagy színtér, akkor ott más nyelvet nem is használhatnak, még a nemzeti kisebbségek közművelődési színtereiben sem? Külföldi partnerekkel is csak magyar nyelven levelezhetnek, hiszen ezek hivatalos levelek, nemdebár? És a hivatalos honlapjuk sem lehet fenn a neten más fordításokban? Volt már ilyesmi, de rossz vért szült.

A törvénymódosító javaslat ezen kívül még újabb lehetőségeket is nyit a központi politikai irányításra, pl. a mindenkori szakminiszternek, hogy az önkormányzati (!) intézményekben akár a munkaköröket is meghatározhasson és hasonlók. Budapesten olyan jól tudhatja egyetlen ember, hogy a több, mint 3100 magyar településen milyen munkakörökre van szükség a helyi lakosság szabadidős, önkéntes (!) művelődési lehetőségeinek biztosításához?

Összegzésként végig kell gondolnunk ennek a liberális egypárt-törvény javaslatnak nyomán, hogy mikor fordult elő az, amikor a kapitalizmus gazdasági gyakorlata pártállami jogalkotással párosult. Erre a legjobb példa pedig alighanem a német Harmadik Birodalom.

Vissza kellene vonni ezt a javaslatot.